Énekes István ökölvívó, 1940. január 2-án, huszonkilenc éves korában hunyt el. A Vasutasok légsúlyú versenyzôje 1929-ben, 18 évesen nyerte elsô bajnokságát, majd egy évvel késôbb, a Budapesten rendezett Európa-bajnokságon is legjobbnak bizonyult. Los Angelesben a döntôbe jutásért folyó mérkôzése második menetében az amerikai Salica a padlóra küldte, de hallatlan lelkesedéssel, pontos ütéseivel, ledolgozta hátrányát. A döntôben azután simán nyert a mexikói Cabanas ellen. Egyetlen európai öklözôként nyert olimpiai bajnokságot Los Angelesben. Két évvel késôbb, az ismét Budapesten rendezett Európa-bajnokságon már harmatsúlyban lépett a szorítóba, és újabb gyôzelmet aratott. A berlini olimpián nem jutott be a magyar csapatba. Tisztázatlan körülmények között vesztette életét, öngyilkos lett.

Prof. dr. Takács Ferenc írása

1932 Énekes István légsúly

A magyar ökölvívósport az 1928-as amszterdami olimpián érte el első nagy sikerét, ahol Kocsis Antal győzött légsúlyban. Hazánkban a bokszolásnak ugyan voltak nyomai már a reformkorban is - Széchenyi és Wesselényi munkálkodása nyomán - de versenysportként jó ideig nem tudott gyökeret ereszteni. Ennek többek között az volt az oka, hogy a dzsentri világban és az azt utánzó polgári körökben az arcot ért ütés "úriember" számára személyes sértésnek számított és ezért párbajozni vagy legalábbis pereskedni kellett. Jókai Mór figyelmemre méltó gondolata - "legjobb szövetségesünk a saját öklünk" - inkább csak a verekedésre vonatkozott és nem a sportra. A Magyar Athletikai Club (MAC) alapítója, Esterházy Miksa gróf jelentős erőfeszítéseket tett az ökölvívás népszerűsítése terén, de végül csak az 1910-es években mutatkozott némi érdeklődés iránta. Különösen a külvárosokban, s a munkásnegyedekben terjedt el a boksz, és onnan kerültek ki a legjobbak a klubokba (Vasas, BVSC, Törekvés, Előre, satöbbi) a legjobb sportolók.

A vasutas családból származó két Énekes testvér - István és Vilmos - kamaszkorukban  húztak kesztyűt először a BVSC-ben, miután kijárták az "előiskolát" az utcai bunyózások során. Volt még egy furcsa "intézménye" a pesti öklözésnek, ami szintén sok fiatalt vonzott a ring közelébe. A Városligetben állt a húszas években egy "műintézet" Nemzeti Sport Stadion néven, amelyre se a nemzeti, se a stadion kifejezés nem illett, de még a "sport" is lötyögött rajta. Eredetileg színház volt, de nem ment, és "Sportarénát"

csináltak belőle, amelyet a különc Salm gróf és néhány megszállott bokszmecénás tartott fenn. Ide jártak Zugló, Angyalföld meg Újpest "szegény legényei", akik közül a bátrabbak ötven koronát kaptak, ha kiálltak bunyózni a jól trenírozott, félprofi artista ellen. Sok periférián tengődő srác verette be ezért a baksisért az orrát, aztán - megszokva a verést - ott ragadt a ringben és ökölvívó lett belőle. Az Énekes-fivérek is így kezdték...

Az idősebb testvér, István volt a tehetségesebb: 18 évesen nyerte első bajnoki címét. Majd rá egy esztendőre már Európa-bajnok lett a budapesti kontinensviadalon. Igen népszerűek voltak ekkor az országok közötti ökölvívó-mérkőzések, amelyen Énekes István 29-szer volt válogatott és többnyire győztes.

Amikor kiderült, hogy az 1932-es olimpia a tengeren túl lesz, megindult a pénzgyűjtögetés és a sportolóválogatás. Csak a legjobbak, az éremesélyesek reménykedhettek a kiküldetésben. Az amszterdami olimpián nyert boksz-aranyérmünk fénye elég volt ahhoz, hogy a magyar sportvezetés végül három „öklészünket" - ahogy Mező Ferenc elnevezte őket - áthajózta Amerikába. A szűkös zsebpénzből egyedül a bokszolók tudtak valamicskét félretenni, mivel súlyproblémáik miatt állandóan koplaltak. Az ökölvívó delegációt Kankovszky Artúr vezette, aki - jelentős nemzetközi tapasztalatok birtokában - megneszelte, hogy a Hollywood AC nagyszabású sportbemutatót rendez az olimpia előtt és beverekedte a két legjobb magyart - Énekest és Kubinyit - a programba. A két angyalföldi fiú olyan parádés öklözést mutatott be, hogy a sportágért rajongó amerikai közönség végigtapsolta a meneteiket.

A folytatás viszont nem volt szerencsés: Kubinyi Frigyes fülében olyan fájdalmas daganat keletkezett, hogy a ring helyett a műtőben kötött ki. A középsúlyú Szigeti Lajos a második fordulóban kiesett, így már csak Énekesben bízhatott a magyar csapat. Nagy nyereség volt viszont az, hogy a magyar úszók "csodamasszőrje", a híres-neves "Pitikiss", vagyis Kiss Ernő felvállalta Énekes István menedzselését, Szigeti pedig a szorítósegédje lett, ami kitűnő lélektani bázist nyújtott versenyzőinknek.

Az első ellenfél a nagyhírű francia, Gaston Fayaud volt és őt tartották esélyesnek a győzelemre. "Pitikiss" azonban elhitette Énekessel, hogy a gall "öklész" fél tőle, a vívó Piller György pedig - aki ökölvívótanárként is működött - kiváló taktikai tanácsokkal látta el, így végül fölényesen győzött hazánk fia.
A következő ellenfelet, az olasz Rodriguest már ismerte, hiszen az 1931-es olasz-magyar viadalon legyőzte. Szerencsére itt az olimpián is Énekes karját emelte a vezetőbíró a magasba. Ezzel egyébként - mivel több európai versenyző nem volt - másodszor is Európa-bajnok lett Énekes István.

Hátra volt azonban a "fekete leves", vagyis az amerikaiak kedvencével való találkozó. Az Auditorium Maximum zsúfolásig megtelt, több mint tízezer fanatikus néző szurkolt Louis Salicának, aki az amerikai válogatóversenyen két tucat ellenfelét verte ki. Ádáz harc kezdődött. Az első menetet fölényesen Énekes nyerte, annak ellenére, hogy a közönség minden ütése után tüntetett, mondván, hogy szabálytalan volt. A második menetben Salica rákapcsolt. Észrevette, hogy ellenfele gyakran szabadon hagyja a fejét és bevitt egy találatot. Énekes csak néhány másodpercig tenyerelt le a padlóra, de ezzel elveszett a menet. Az utolsó összecsapás előtt már senki sem fogadott volna Énekes István győzelmére, kivéve a Pitikiss-Szigeti duót, akik fanatizálták a magyar versenyzőt, és az elbizakodott Salica végül vereséget szenvedett 2:1 arányban. A közönség, amikor némi morgás után tudomásul vette az eredményt, éltetni kezdte Énekest és viharos tapssal ünnepelte. Ez volt az igazi döntő! Utolsó ellenfelét, a mexikói Francisco Cabanast ugyanis simán lelépte Énekes, és nagy örömünkre őt hirdették ki a légsúlyú ökölvívás olimpiai bajnokának.

A siker után vasutas tisztté kinevezett Énekes István nagy elánnal készült az 1934-es budapesti Európa-bajnokságra, de most már harmatsúlyban. Meg is nyerte, és ezzel mind a mai napig ő az egyetlen magyar, aki háromszoros kontinensbajnok lett. A történeti hűség kedvéért itt jegyezzük meg, hogy olimpiai bajnokunk öccse, Énekes Vilmos is feljutott a csúcsra: 1937-ben Európa-bajnoki címet nyert.

A hátralévő néhány évben Énekes még párszor szorítóba állt, de jelentős eredményeket már nem ért el. Felesége megcsalta, bánatában idegösszeomlást kapott, kórházba került és 1940 újévén kiugrott az ablakon.

Az élet keményebben ütötte, mint ellenfelei a ringben és ez ellen már nem tudott védekezni...

Fiumei út

34-9-13.