Az aranyérem története

Vándor Kálmán írása

1952. Kardcsapat

Csoda? Hőstett? Dráma!

Nehéz választani a jelzők között, ha visszagondolunk az 1952-es nyári olimpia kardcsapat-döntőjére. Finn testvéreink a Béke ünnepe címmel harangozták be a második világégést követő, első igazán békés, sportszerű és már barátinak is mondható ötkarikás játékokat, de én most egy valóban drámai csatáról szeretnék szólni, ahol a „fegyverek” játszották a főszerepet.

Helsinki sportvilágának egyik gyöngyszeme, a Westend vívóterem látta vendégül a nemzetközi vívóvilágot. A mi csapatunk tagjai egytől-egyig a sportág kimagasló, arany színekben csillogó tagjai voltak. A vívás ugyan már az első olimpián felkerült az ötkarikás játékok műsorába, de első dobogós helyünket csak szívünkben tekinthetjük a mi sikerünknek, ugyanis Italo Santelli, aki Budapesten élt és a magyarok vívómestere volt – olasz színekben került be a döntőbe, és nyert ezüstérmet!

Az ő csodálatos tehetsége és pedagógiai érzéke vezetett odáig, hogy 1908-ban már vérbeli magyar siker született kardvívásban: a döntő nyolcas mezőnyébe hét magyar verekedte be magát! A döntő asszóban – holtverseny után – Fuchs Jenő egy találattal legyőzte honfitársát, Zulavszky Bélát! S hogy a csapatversenyt is mi nyertük, azt már felesleges külön hangoztatni. Ettől kedve a sportvilág megtanulta, hogy – ha kard, akkor magyar! Igaz, az évtizedek során az olaszokban méltó vetélytársakra akadtunk, de az olimpiai esélylatolgatások mindig úgy kezdődtek, hogy két arany biztos a kardívók révén.

Nos, ilyen előzmények után érkeztünk Helsinkibe, ahol a magyar sport mindenkori legnagyobb diadalát aratta: 16 arany-, 10 ezüst- és 16 bronzérmet nyertünk! S hogy a kardozók kettős sikert arattak, az „csak” a papírformát igazolta. A küzdelmek tizenkettedik napján nyerték meg a csapatbajnokságot, majd két nappal később az egyéni címet is elhódították, s a dobogón három magyar állt, középen a szenzációsan vívó Kovács Pállal.

A csapatdöntő nem várt, drámai küzdelmet hozott. Az olaszok nem tudtak beletörődni a londoni kettős magyar sikerbe, s Nostini és Pinton vezérletével vissza akartak vágni. Az óra már éjfélt mutatott, amikor még dúlt a csata a Westend vívóteremben, sőt, csak ekkor forrósodtak fel igazán a kardok! Az olaszok váratlanul jól vívtak, és már 7-5-re vezettek – egy győzelemre voltak az olimpiai bajnoki címtől. A nemzetközi sajtó tudósítói már a telefonközpontot rohamozták, hogy hírül adják a világnak a nagy szenzációt – az olaszok visszavágtak és megtörték a magyar hegemóniát!

A pást körül is feszült légkör uralkodott. Kovács Pál ugyan nyugtatgatott mindenkit, hogy megnyerjük a hátralévő asszókat, de vigyázni kell arra, hogy minél kevesebb tust kapjunk, mert a találatarány döntőnek bizonyulhat a végén. Nos, Berczelly lépett a pástra, méghozzá Nostini ellen, és akárcsak Londonban, most is bravúrt hajtott végre: 5:0 arányban győzte le az olasz kardozót! S következett Kárpáti, aki felbuzdulva a nagyszerű példán, szintén kapott találat nélkül nyert – és már 7-7 volt az eredmény!

Az eddig nyeretlen Gerevich és Pinton találkozója következett, s tudtuk, hogy ennek az eredménye eldöntheti az olimpiai bajnoki cím sorsát. Nos, a londoni egyéni olimpiai bajnok, Gerevich nem okozott csalódást – önmagát felül múlva legyőzte az olasz óriást! Olimpiai bajnokok lettünk, mert az utolsó három asszóban mutatott, szenzációs vívással behozhatatlanul jobb lett a találatarányunk! Az utolsó találkozót ezek után már le sem vívták – Magyarország-Olaszország 8-7! – így került be a döntő eredménye az olimpiai játékok történetébe!

Igen, dráma zajlott le akkor ott Helsinkiben! Finn testvéreink pedig éppen olyan boldogan ünnepelték a magyar csapat tagjait, mint később csapattársaik már az olimpiai faluban. A sportvilág a „Hungary” szótól és Kovács Pál, Gerevich Aladár, Berczelly Tibor, Kárpáti Rudolf, Rajcsányi László, valamint Papp Bertalan nevétől visszhangzott! Máig is hallom a boldogságtól zokogó hangokat – jó volt magyarnak lenni!

Farkasrét

60/2-1-3