KOCSIS SÁNDOR

Labdarúgó olimpiai bajnok, az ötvenes évek aranycsapatának világhírű csatára. Nagyon fiatalon, ötven éves korában tragikus, a mai napig tisztázatlan körülmények között távozott az élők sorából.

Kőbányáról került a Ferencvárosba, s egyszer (1948–49) tudta csak bajnoksághoz segíteni a zöld-fehéreket. A Bp. Honvéd 1950. decemberi megalakulása után erőszakkal kényszerítették a Néphadsereg csapatába. A kispesti gárda azonban Puskással az élen a pályán kívül nem fogadta be a volt Fradistákat, Kocsist, Budai II Lászlót és Czibor Zoltánt. A pályán viszont sikert sikerre halmoztak. Négy alkalommal nyertek bajnokságot. Kocsis háromszor volt gólkirály. Pályafutása csúcsait az 1952-es olimpiai bajnokság, a londoni 6:3-as diadal és az 1954-es világbajnokság jelentette. A csapat ugyan a döntőt elvesztve csak második lett, de Kocsist tizenegy találatával a vb gólkirályaként ünnepelte a világ. A 68-szoros válogatott csatár 75 gólt szerzett. Finom technikával, remek átadásokkal, és kivételes fejjátékkal vívta ki a világ csodálatát, s a szurkolók általános tiszteletét. A forradalom bukása után maradt külföldön. Svájcban kezdte, majd 1958. és 1974. között az FC Barcelona csapatában – a Madridba szerződött Puskással vetélkedve – folytatta pályafutását. A katalán csapat ez idő alatt két-két bajnokságot és kupát nyert, BEK-döntőt játszott. Kocsis pályafutásának befejezése után, a Barcelona ifjúsági csapatánál, majd Alicantéban edzősködött. A hetvenes évek második felében kapott először engedélyt arra, hogy hazalátogasson. Már betegen érkezett, kórházi kezelésre is szorult. Majd a barcelonai kórházban ért véget életútja. Az utólagos vizsgálat során sem állapították meg, hogy kiesett, vagy súlyos betegsége miatti félelmében kiugrott a nyitott ablakon. 

 

 

Az aranyérem története

 

 

  

Vincze András írása

 

1952. Labdarúgó csapat

 

„Leülhet fiam. Jeles.”

Síri csend…

Persze, hogy jeles.

Paulheim mindenből jeles.

Fazekas dörzsöli a nadrágját. Két méter magas fiú, tekintélyt parancsoló testmagasság, és mégis, amikor így izgul (előre-, hátradől a szűk padban, ahogyan a tenyerét sivicköli a farmernadrágján a combján), kisiskolás gyereknek tűnik, nem is gimnazistának.

Tud ő mindent: Egyiptomból fenomenális, a tatárdúlás a kisujjában, az államalapítást oda-vissza fújja, az évszámokat, mint valami kisangyal, de… ő csak a szünetben zseni, óra előtt, ám ha felelni kell, akkor vége, áthatolhatatlan falak omlanak elé… Szinte nyikkanni sem bír. Izgul.

Pedig sportoló. Vívó. A páston olyan higgadt, mint egy jéghegy, az iskolapadban olyan, mint egy nyugtalan vulkán, a tábla előtt, mint a legfehérebb kréta.
„Fazekas!”
Na…
Feláll, két hatalmas lépéssel a tanári pad mellett terem. Egy óriás, aki legszívesebben észrevehetetlen kerti törpe lenne, pedig… Tudja. Úgy tudja a történelmet, mint közülünk senki más.

„Ötvenes évek” – sóhajtja a tanár, és ráncok futnak az öreg tekintet köré, és e ráncok mélységét hét évvel később érti meg az ember, akkor, amikor a rendszerváltozás kisöpri a történelem szemetét ebben az országban is, amikor megannyi hazugság leplét lerántja a szabadság, a demokrácia.

Az ötvenes évekből feleltetni a diktatúrában már-már lázadás, hacsak valaki eleve nem a hazugságokra kíváncsi…

„Elég fiam… Közepes!”

”Szemétség” – morogja maga elé Fazekas.

Az volt…

A történelemóra, és a nagy feleltetés óta elfutott majd' negyed évszázad, de most jött el az ideje annak, hogy azt az igazságtalan közepest jelessé fazonírozza át az idő (a történelem), és legyen ez a történet egy Fazekas nevű diáknak ajánlva. Fogalmam nincs arról, hogy a mai középiskolai tananyagban az ötvenes évek kapcsán mily jeles események, személyek kívánkoznak a magyar

történelemkönyvek lapjaira, azonban él a gyanúm: ahogyan az átkos időkben, úgy a mai felszabadult világban sincs egy mukk szó sem a magyarság nagy hőseiről. Éppenséggel a futballistákról, akik az ötvenes években legendákká nemesültek, akik egy szürke életben, egy hazugságokkal, félelmekkel terhelt világban olyat alkottak, amit manapság is tanítani illenék, amelyet nem apáknak, nagyapáknak kellene a gyerekeiknek mesélniük, hanem a tankönyveknek. Hogy ne felejtődjék el soha több nagyszerű név, megannyi csodás sportolói tett, dicsőség.
A magyar futball ugyanolyan történelmi lecke kellene legyen, mint ahogyan a forradalmárok, az alkotók, a gondolkodók, a művészek tettei…

S üdvös lenne, ha olyan történelemtanárok palléroznák az elméket, akik boldogan emelik fel a tekintetüket az asztaluk mellett álló diákra, amikor az elkezdi mondani: „…és az ötvenes években volt egy legendás futballcsapat, egy

nagy magyar válogatott.”

Ahogyan huszonkét esztendővel ezelőtt egy budapesti, belvárosi középiskolában a Fazekas nevű fiú is nekikezdett…

A magyar futball rövid dicsőségének története összezsúfolható lenne néhány mondatban, feltéve, ha megelégszünk a tények száraz felsorolásával. S bár történelmi leckének ez bőven elegendő lenne, azért a tisztesség kedvéért illő néhány mondatban felidézni mindazt, ami varázslatosan színessé tett egy sötét korszakot Magyarországon.

Hogy a dac, a forradalmiság szülte, nem tudni, de tény: a kommunista elnyomás évtizedei alatt a labdarúgás oly erővel törte át a vasfüggönyt, hogy a tettek híre eljutott mindenhová a világban.

Hogy mást ne is említsünk, 1952-ben mindenki dicsőségére olimpiai bajnok lett a magyar válogatott.

A Helsinkiben rendezett nyári játékok után már szerte a Földön ismerték azoknak a magyar futballistáknak a névsorát, amelyet később ezen a sártekén Aranycsapatként emlegettek Mexikótól Ausztráliáig.

Grosics Gyula – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Palotás Péter, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Ez a csapat – amelynek szövetségi kapitánya a legendás Sebes Gusztáv volt, és amelyben játszott még Budai II László, Dalnoki Jenő, Csordás Lajos, Kovács I Imre is – 1952 nyarán elvarázsolta a világot, olyan futballt bemutatva, amelyet addig még soha egyetlen klub, avagy nemzeti együttes sem produkált.

Magyarország–Románia 2:1, Magyarország–Törökország 7:1, Magyarország–Svédország 6:0, Magyarország–Jugoszlávia 2:0.

Azok, akik emlékezetükbe vésték, vagy vésik eztán ezt az eredménysort, ha már tudják, vagy megjegyzik a nagy játékosok neveit, akkor máris részesei a magyar futball-legendának; már nem elveszett emberek a világban, és vesse bármerre is őket a sors, ha minderre hivatkoznak (vagy ha annyit mondanak csupán: Puskás), hát bizonyosak lehetnek abban, hogy tisztelet övezi majd a lépéseiket. Mert a futball e dicsőség felemlegetésével egyenlővé válik azzal, amit magyarságnak nevezünk, azok a játékosok, és edzők, akik a tudásuk, az emberi nagyságuk révén kiemelkedőt alkottak a szent gyepen értünk, nekünk írtak történelmet.
A magyar futball első olimpiai aranyérmének megszerzőiről mégis méltatlanul kevés szó esik…

Évkönyvek, eredményeket felsoroló almanachok emlékeznek a nagy tettről, ám a gyerekeink – ha fellapozzák a tankönyveiket – nem találkoznak a nevekkel, a nagy és dicsőséges, avagy olykor kudarcot hozó mérkőzések végeredményeit felidéző sorokkal, így hát rajtunk, apákon múlik az, hogy továbbadjuk e tudást, e büszkeséget, hogy nagy néha úgy kezdődjenek a fiainknak mondott meséink: volt egyszer egy Aranycsapat…

A történelmi (futball)lecke nem kötelező tananyag, magam soha nem hallottam arról, hogy valaha is megkövetelték volna az iskolák falai között azt, hogy a legnagyobb magyar futballválogatottak neveit kívülről fújják a nebulók, és megkockáztatom, az idő elmossa majd az egyre halványuló emlékeket is, és felnő majd az a generáció is, amelynek képviselői bajban lesznek annál a kérdésnél: mitől dicsőséges évszám a magyar történelemben 1952?

Nekünk még könnyű…

Sőt, a mi fiainknak is van még esélyük…

Mert a legendák még most, a 21. században is emlékeztettek, emlékeztetnek minket a hajdan volt dicsőségre: Buzánszky Jenő, aki  mindig is fáradhatatlanul vitte a magyar futball hírét a világba, Dalnoki Jenő, a Ferencváros kőkemény hátvédje, majdani nagyszerű edzője, Grosics Gyula, a bölcs, csodálatos lélekkel megáldott kapus és Puskás Ferenc, minden idők legnagyobb játékosa, akit ugyan a betegsége kiragadott a hétköznapok sodrásából, de példakép maradt, olyan ember, akit a világ minden pontján ismernek, és akinek révén minket is nagyszerű magyarnak ismer a világ.

Annyit kellene „csak” tudnunk nekünk, az utánunk következőknek, és minden magyar embernek egészen addig, amíg világ a világ, hogy volt egyszer egy nagy csapat, és hogy az ötvenes években, egészen pontosan 1952-ben volt egy olimpia Helsinkiben (és aztán volt az Évszázad mérkőzése Londonban, majd a berni vb-döntő, de ez már  egy másik csodás történet, egy másik, bemagolásra érdemes lecke), és hogy a magyar történelem nagy dicsőségére akkor először volt egy aranyérmes labdarúgó-válogatott.

„Szikszay!”
Folytatódik…
A fiú feláll, kilép a tanári asztal mellé, és vár.

Ô talán már tudja, mit szabad mondani és mit nem…

 

Az aranyérem története

 

 

 

 

 

 

Vincze András írása

 

1952. Labdarúgó csapat

 

„Leülhet fiam. Jeles.”

Síri csend…

Persze, hogy jeles.

Paulheim mindenből jeles.

Fazekas dörzsöli a nadrágját. Két méter magas fiú, tekintélyt parancsoló testmagasság, és mégis, amikor így izgul (előre-, hátradől a szűk padban, ahogyan a tenyerét sivicköli a farmernadrágján a combján), kisiskolás gyereknek tűnik, nem is gimnazistának.

Tud ő mindent: Egyiptomból fenomenális, a tatárdúlás a kisujjában, az államalapítást oda-vissza fújja, az évszámokat, mint valami kisangyal, de… ő csak a szünetben zseni, óra előtt, ám ha felelni kell, akkor vége, áthatolhatatlan falak omlanak elé… Szinte nyikkanni sem bír. Izgul.

Pedig sportoló. Vívó. A páston olyan higgadt, mint egy jéghegy, az iskolapadban olyan, mint egy nyugtalan vulkán, a tábla előtt, mint a legfehérebb kréta.
„Fazekas!”
Na…
Feláll, két hatalmas lépéssel a tanári pad mellett terem. Egy óriás, aki legszívesebben észrevehetetlen kerti törpe lenne, pedig… Tudja. Úgy tudja a történelmet, mint közülünk senki más.

„Ötvenes évek” – sóhajtja a tanár, és ráncok futnak az öreg tekintet köré, és e ráncok mélységét hét évvel később érti meg az ember, akkor, amikor a rendszerváltozás kisöpri a történelem szemetét ebben az országban is, amikor megannyi hazugság leplét lerántja a szabadság, a demokrácia.

Az ötvenes évekből feleltetni a diktatúrában már-már lázadás, hacsak valaki eleve nem a hazugságokra kíváncsi…

„Elég fiam… Közepes!”

”Szemétség” – morogja maga elé Fazekas.

Az volt…

A történelemóra, és a nagy feleltetés óta elfutott majd' negyed évszázad, de most jött el az ideje annak, hogy azt az igazságtalan közepest jelessé fazonírozza át az idő (a történelem), és legyen ez a történet egy Fazekas nevű diáknak ajánlva. Fogalmam nincs arról, hogy a mai középiskolai tananyagban az ötvenes évek kapcsán mily jeles események, személyek kívánkoznak a magyar

történelemkönyvek lapjaira, azonban él a gyanúm: ahogyan az átkos időkben, úgy a mai felszabadult világban sincs egy mukk szó sem a magyarság nagy hőseiről. Éppenséggel a futballistákról, akik az ötvenes években legendákká nemesültek, akik egy szürke életben, egy hazugságokkal, félelmekkel terhelt világban olyat alkottak, amit manapság is tanítani illenék, amelyet nem apáknak, nagyapáknak kellene a gyerekeiknek mesélniük, hanem a tankönyveknek. Hogy ne felejtődjék el soha több nagyszerű név, megannyi csodás sportolói tett, dicsőség.
A magyar futball ugyanolyan történelmi lecke kellene legyen, mint ahogyan a forradalmárok, az alkotók, a gondolkodók, a művészek tettei…

S üdvös lenne, ha olyan történelemtanárok palléroznák az elméket, akik boldogan emelik fel a tekintetüket az asztaluk mellett álló diákra, amikor az elkezdi mondani: „…és az ötvenes években volt egy legendás futballcsapat, egy

nagy magyar válogatott.”

Ahogyan huszonkét esztendővel ezelőtt egy budapesti, belvárosi középiskolában a Fazekas nevű fiú is nekikezdett…

A magyar futball rövid dicsőségének története összezsúfolható lenne néhány mondatban, feltéve, ha megelégszünk a tények száraz felsorolásával. S bár történelmi leckének ez bőven elegendő lenne, azért a tisztesség kedvéért illő néhány mondatban felidézni mindazt, ami varázslatosan színessé tett egy sötét korszakot Magyarországon.

Hogy a dac, a forradalmiság szülte, nem tudni, de tény: a kommunista elnyomás évtizedei alatt a labdarúgás oly erővel törte át a vasfüggönyt, hogy a tettek híre eljutott mindenhová a világban.

Hogy mást ne is említsünk, 1952-ben mindenki dicsőségére olimpiai bajnok lett a magyar válogatott.

A Helsinkiben rendezett nyári játékok után már szerte a Földön ismerték azoknak a magyar futballistáknak a névsorát, amelyet később ezen a sártekén Aranycsapatként emlegettek Mexikótól Ausztráliáig.

Grosics Gyula – Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Bozsik József, Zakariás József – Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Palotás Péter, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Ez a csapat – amelynek szövetségi kapitánya a legendás Sebes Gusztáv volt, és amelyben játszott még Budai II László, Dalnoki Jenő, Csordás Lajos, Kovács I Imre is – 1952 nyarán elvarázsolta a világot, olyan futballt bemutatva, amelyet addig még soha egyetlen klub, avagy nemzeti együttes sem produkált.

Magyarország–Románia 2:1, Magyarország–Törökország 7:1, Magyarország–Svédország 6:0, Magyarország–Jugoszlávia 2:0.

Azok, akik emlékezetükbe vésték, vagy vésik eztán ezt az eredménysort, ha már tudják, vagy megjegyzik a nagy játékosok neveit, akkor máris részesei a magyar futball-legendának; már nem elveszett emberek a világban, és vesse bármerre is őket a sors, ha minderre hivatkoznak (vagy ha annyit mondanak csupán: Puskás), hát bizonyosak lehetnek abban, hogy tisztelet övezi majd a lépéseiket. Mert a futball e dicsőség felemlegetésével egyenlővé válik azzal, amit magyarságnak nevezünk, azok a játékosok, és edzők, akik a tudásuk, az emberi nagyságuk révén kiemelkedőt alkottak a szent gyepen értünk, nekünk írtak történelmet.
A magyar futball első olimpiai aranyérmének megszerzőiről mégis méltatlanul kevés szó esik…

Évkönyvek, eredményeket felsoroló almanachok emlékeznek a nagy tettről, ám a gyerekeink – ha fellapozzák a tankönyveiket – nem találkoznak a nevekkel, a nagy és dicsőséges, avagy olykor kudarcot hozó mérkőzések végeredményeit felidéző sorokkal, így hát rajtunk, apákon múlik az, hogy továbbadjuk e tudást, e büszkeséget, hogy nagy néha úgy kezdődjenek a fiainknak mondott meséink: volt egyszer egy Aranycsapat…

A történelmi (futball)lecke nem kötelező tananyag, magam soha nem hallottam arról, hogy valaha is megkövetelték volna az iskolák falai között azt, hogy a legnagyobb magyar futballválogatottak neveit kívülről fújják a nebulók, és megkockáztatom, az idő elmossa majd az egyre halványuló emlékeket is, és felnő majd az a generáció is, amelynek képviselői bajban lesznek annál a kérdésnél: mitől dicsőséges évszám a magyar történelemben 1952?

Nekünk még könnyű…

Sőt, a mi fiainknak is van még esélyük…

Mert a legendák még most, a 21. században is emlékeztettek, emlékeztetnek minket a hajdan volt dicsőségre: Buzánszky Jenő, aki  mindig is fáradhatatlanul vitte a magyar futball hírét a világba, Dalnoki Jenő, a Ferencváros kőkemény hátvédje, majdani nagyszerű edzője, Grosics Gyula, a bölcs, csodálatos lélekkel megáldott kapus és Puskás Ferenc, minden idők legnagyobb játékosa, akit ugyan a betegsége kiragadott a hétköznapok sodrásából, de példakép maradt, olyan ember, akit a világ minden pontján ismernek, és akinek révén minket is nagyszerű magyarnak ismer a világ.

Annyit kellene „csak” tudnunk nekünk, az utánunk következőknek, és minden magyar embernek egészen addig, amíg világ a világ, hogy volt egyszer egy nagy csapat, és hogy az ötvenes években, egészen pontosan 1952-ben volt egy olimpia Helsinkiben (és aztán volt az Évszázad mérkőzése Londonban, majd a berni vb-döntő, de ez már  egy másik csodás történet, egy másik, bemagolásra érdemes lecke), és hogy a magyar történelem nagy dicsőségére akkor először volt egy aranyérmes labdarúgó-válogatott.

„Szikszay!”
Folytatódik…
A fiú feláll, kilép a tanári asztal mellé, és vár.

Ô talán már tudja, mit szabad mondani és mit nem…

Barcelona