Az aranyérem története

Rózsa András írása

1968. Németh Angéla női gerelyhajítás

Ugye, nem haragszol, ha tegezlek. Mint a régmúlt időkben. Úgy 37 évvel ezelőtt. Röpke ismeretség után. Amikor kezdők voltunk mind a ketten. Más nagyságrendben. Az értékskála más-más fokán. De kezdők. És végül is ki-ki a saját sorsában méri terhét, vagy örömét. Nem az önzés okán. Hanem mert ez így emberi.

Illene veled kezdenem. Nemcsak mert a gyengébbnek mondott nemhez tartozol.

Mégis a magam kezdőségével kezdem. 1968 volt. A változások esztendeje. Itthon az új gazdasági mechanizmusnak nevezett vállalkozásba kezdett a nemzet. Szerettünk volna jobban élni. És oly sokan szerettük volna, ha 1956 folytatásaként legalább parányit tágulnának a szabadság kis körei. Aztán augusztus végén a Varsói Szerződés tankjai maguk alá gyűrték a csehszlovák bársonyos forradalmat. Meg saját reményeinket. Sok olvasó most várná a magyarázatot. Mi is volt az új gazdasági mechanizmus, és mi volt a bársonyos forradalom? Visszatérek hát inkább a sporthoz, az egykori Népsport szerkesztőségéhez, ahol a sportújságírás kezdőjeként - a többiekkel együtt reggelig dolgozva, de jobban szorongva náluk – lestem, hogy mit kopognak a telexgépek, mit sugároz a tévé, a rádió? Október volt. A mexikóvárosi olimpia ideje. Olykor feltűnt köztünk Tabák Bandi bácsi, a főszerkesztő, kezében demizsonnal. Hol csalódást foszlatva, hol örömöt növelve. De mindenképpen javítva a közérzetet.

Innen viszont már veled folytatom. Te is kezdő voltál a világversenyeken. Újonc az olimpiai csapatban, és kezdője egy aranyéremsornak. Emlékszem, az óra kis- és nagymutatója épp egymásra kúszott a 12-esen. A pesti éjszakában, a legtöbb ablakban fény világított. Rád vártak az emberek. Miként mi is. Aztán elüvöltötte magát valaki. „Megvan az első!” Többen összeölelkeztek. Másokat harsányságra késztetett az öröm. Néhányan pityeregtek. Valaki a Himnuszt intonálta. Cérnavékonyan és kissé hamisan is. A fenébe! Már megint magamról, magunkról írok. Holott megígértem, hogy immár veled folytatom. Szóval, valaki a Himnuszt intonálta, mert a játékok második napján megszületett a magyar sport 86. olimpiai aranyérme. Amit te szereztél, 22 évesen. A világ sportjának aranykönyvében azóta az áll, hogy a XIX. Nyári Olimpiai Játékokon a női gerelyhajítás olimpiai bajnoka Németh Angéla, Magyarország, 60,36 méteres eredménnyel.

Sokan kissé beléd szerelmesedtünk. Talán nemcsak itthon. Nem volt nehéz. Szép lány voltál. Elbűvölt hajad gesztenyebarna hullámzása, szemed szürkébe játszó, álmodozó kékje. De nem folytatom. Nem vagyok értője az anatómiának. Így hát, amit leírnék, otrombaságnak hatna. Még ha az idő emlékké is szelídíti a férfirajongást. Jobb hát a tények mögé bújni. Arra emlékezni, hogy vártuk is tőled az aranyat, meg nem is. Bár a világranglistát a játékok előtti próbaversenyig te vezetted, sokan legyintettek: „Az igazi menők nem olimpia előtt, hanem az ötkarikás játékon hozzák formájukat!” Mások tapasztalatlanságodra hivatkoztak. „Könnyű nagyot hajítani versenydrukk nélkül! Mexikóban majd a zabszempróbát sem állja ki!” Mosolyogtak a magukat igazán szakértőnek tartók is: „Mihaela Penes verhetetlen. Tokió után győz 1968-ban is.”

Aztán eljött október 14-e. A nagy megmérettetés napja. Biztos vagyok benne, hogy az Estadio pompázatossága sem feledtette veled a Csömöri úti pályát, ahol a Bp. Vörös Meteor SC sokoldalú üdvöskéjeként nem pusztán bajnokot, hanem embert is akart faragni belőled Rockenbauer Pista bácsi. Eszedbe jutott a kisöreg, amint dörmögi, hogy „akitől eredményt várok, attól nem tűröm, hogy lazsáljon!”? És Koltai Jenő tanár úr? Az a vitatkozásra mindig kész mestered, aki a szép lányt „aranyossá” is varázsolta? Egyáltalán, gondoltál-e bármire is? Ott, legbelül, netán a győzelemre? Vagy inkább a román Penest lested? Netán Jaworskát, a lengyelt, aki éppen a próbaversenyen érte el 1968 legjobb eredményét? Esetleg Rudasné Antal Mártát, a magyar vetélytársat? Vagy csak önmagadra figyeltél? Arra, amit az edződnek súgtál a stadionba menet? Arra, hogy: „menni fog!”?

Gondolom, 37 év alatt sokszor átélted már azt a viadalt. Elsőre 58 méterig sem szállt a gerelyed. A hegye 57,66-nál már szúrta a stadion gyepét. Átvillant rajtad valami? Vagy inkább, amikor Penes 59,92 méteres hajítással átvette a vezetést? Hajlok rá, hogy utána adtad igazán önmagadat. Valami elszánt pajkosságot, valami „némethangélás” virtust, játékossággal fűszerezve. Azt a valamit, amit úgy rögzítettek a krónikások, hogy „nyugodtsága, összeszedett mozgása, könnyedsége valósággal kirítt az idegesen vibráló vetélytársak közül”. Érezhette ezt a gerely is, mert a második sorozatban nagyszerű ívben hagyta el kezedet. Repült, repült, fütyülve a gravitációra. 60,36 méterre szállt. Megkönnyebbültél, amikor a lelátó tombolni kezdett? Vagy Mihaela válaszát vártad? Tudom, utólag nehéz rendet rakni az akkor gomolygó érzelmek és gondolatok között. Felidézni sem könnyű azokat a perceket. Marad a tények ridegsége. Tokió győztesét valósággal megbéklyózta a szinte az ismeretlenségből felbukkanó, budapesti testnevelő tanár. Erejéből nem futotta jobbra, mint amit az első sorozatban elért. Neki ezúttal csak az ezüst jutott. Te pedig már felszabadultan nyilatkozhattad: „legtitkosabb álmaimban sem mertem olimpiai bajnokságra gondolni…féltem elaludni, hátha felébredek és szétfoszlik a mese”.

A történet itt akár véget is érhet. Ám, kedves Tanszékvezető Asszony, ha a lexikonok szárazságával is, de szeretném az adatsort kerekké tenni. Így: Németh Angéla, atléta, kosárlabdázó, testnevelő tanár, született Budapesten, 1946. február 18-án; férje: Ránky Mátyás; gyermekei: Emese (1970), Réka (1975); a Bp. Vörös Meteor (1959-1965), a TFSE (1965-1968), a BEAC (1968-1972) atlétája, a Budai Pedagógus (1961-1965), a TFSE (1965-1968), a BEAC (1968-1972), a Vasas Izzó (1972-) kosárlabdázója; a női gerelyhajítás olimpiai (1968) és Európa-bajnoka (1969); Testnevelési Főiskolát végzett (1968), az ELTE (1968-1981), majd az Állatorvostudományi Egyetem testnevelő tanára /1981-), 1990-től tanszékvezetője.

Ami a száraz adatok mögött van, az Németh Angéla élete. Sikerekkel és bukásokkal, boldogságokkal és keserűségekkel, reményvesztésekkel és megújulásokkal. Mint bárki másé. Hogy gazdag élet volt-e, vagy szegény? Azt egyedül csak ő tudhatja. Hiszen ki-ki csak a saját sorsában mérheti életének terhét, vagy örömét. Nem az önzés okán. Hanem mert ez így emberi.