Keresés eredménye - Tordasi Ildikó (Schwarczenberger Ildikó)

1972

Az aranyérem története

Füredi Mariann  írása

1976. Tordasi Ildikó női tőr egyéni

1976. július 24-e.

Ezen a napon lett a női tőrvívás olimpiai bajnoka Tordasi Ildikó. Ám ő mégis július 25-ét jegyzi győzelmi dátumként, mert csak montreali idő szerint volt huszonnegyedike a "nagy nap", magyar szerint eggyel több.
Lassan harminc éve annak a sikernek – amit egyébként azóta sem tudott megismételni egyetlen magyar tőröző sem –, de Ildikó ma is pontosan emlékszik rá. Mint mondja, mostanában már csak azért is többször eszébe jutott, mert éppen július végén a kanadai főváros adott otthont a „vizes sportok” világbajnokságának. No, meg számok tekintetében mindig jól állt, mindent megjegyzett. Sőt, számmániás volt, s ha szerencseszámai – 7, 13, 21 – szerepeltek egy kombinációban, már jó jelnek tartotta. Vagy pedig addig kombinált, amíg kijött legalább az egyik. Márpedig a 25-öt alkotó két számjegy összeadva 7… De ha ebbe nem tudott volna kapaszkodni, "helyből" adott volt a másik kedvenc, a 21 – ugyanis Montrealban a 21. nyári olimpiát rendezték
meg.
Persze, nem a csodaszámok juttatták fel a csúcsra, ennyire olcsón nem adják
az olimpiai győzelmet. Montrealban sem volt sima az útja. Három fordulót
vívtak, majd a 16-os táblán rögtön kikapott, vigaszágra került. Ott aztán
sikerült javítania, bekerült a hatos döntőbe, ahol mindenki vívott
mindenkivel – és a végén holtversenyben végzett az olasz Collinóval. Tőle a
párharcukban 5:2-re kikapott. A visszavágót, az aranyasszót azonban 5:4-re
megnyerte. Méghozzá úgy, hogy 4:4 után egy akció közben átszakadt Ildikó
sisakja – a nyomát még ma is őrzi a homlokán –, próbálták kalapálni,
mindent csináltak vele, de hiába. Bóbis Ildikóéban vívott tovább, s nyerte
meg az asszót. Ez azért érdekes, mert van néhány fotó, amelyen az aláírás
szerint Bóbis szerepel olimpiai bajnokként, ugyanis a sisakon szereplő
rajtszám alapján ő az aranyérmes.
Hogy mi emelhette ki őt a hasonlóan tehetséges társak közül? Úgy véli,
talán az egész felkészülése lehet a titok nyitja.
"Amikor elkezdtem vívni – 1964. augusztus 25-én léptem be először a
vívóterembe - s mindenképp olimpiai bajnok akartam lenni. Abban az évben nyert Rejtő Ildi olimpiát, ami nagy hatással volt rám. Előbb is kezdhettem volna,
de első edzőm, Szombathelyi Béla azt mondta, hogy még sportoljak,
erősödjek, mert tizenhárom évesen fiatal vagyok a víváshoz. Nos, én úsztam,
futottam, mindent csináltam, s amikor lementem hozzá a terembe, pillanatok
alatt megtanított vívni. Akkoriban nem csoportos edzések voltak, egyénileg
foglalkozott velem, s nagy léptekkel haladtunk előre. Még nem voltam
tizenhat éves, amikor már első osztályú versenyző lettem, ami akkoriban
nagy szó volt”. Hozzáteszi, hogy természetesen kellett a szorgalma is, ő
ugyanis mindent megtett, amit az edzője kívánt, követelt. Márpedig Szőcs
Bertalannál, aki 1968-tól vette át az irányítását, nem volt pardon:
kondizás, súlyemelés, medicinlabdázás, lépcsőzés a Népstadionban, no meg az
ólomöves korszak. És mindig jött az újabb cél. Pályafutása sorsfordulójának
az 1971-es évet tartja, amikor junior világbajnok, majd egyéni országos
bajnok lett, aztán a bécsi világbajnokságon a franciák ellen hatalmasat
vívott csapatban, négy asszóban csupán három tust kapott, és így jutott
döntőbe a válogatott. Már akkor is sajátja volt az a céltudatosság,
akaraterő és küzdeni tudás, amely pályáját mindvégig jellemezte.
És hogy mit jelent Tordasi Ildikó életében az olimpiai siker?
"Még manapság is megismernek az utcán, legutóbb egy férfi szólított meg,
amikor leült velem szemben a villamoson, hogy maga az a vívó, ugye? Ma is
kapok autogramos fotókat kérő leveleket, amelyekre igyekszem válaszolni.
Sok helyen felismernek, mert az arcom azért nem változott. Egyébként pedig?
Az olimpiai járadék nekem főnyeremény. Föl is kopna az állam nélküle. Éppen
huszadik éve vagyok edző, ám abból az alacsony fizetésből nem igazán lehet
megélni. Ráadásul azt a keveset is gyakran késve kapjuk meg. Éppen ezért
vagyok zsűritag is a versenyeken, hogy plusz pénzhez jussak.
Gyerekekkel foglalkozom, és nekik nem szabad észrevenniük a problémáimat.
 A gyerekek szeretnek, és az emberektől is megkapom mindazt, amit a sportvezetéstől nem. Fent ugyanis nem foglalkoznak azzal, hogy valaki olimpiai bajnok-e vagy sem…” Igen, annak a majd' harminc éve született olimpiai aranyéremnek ez a "hozadéka".

A gyerekek szeretete. Mert ők rajonganak érte, ragaszkodnak Ildi nénihez, aki pedig úgy szereti őket, mintha a sajátjai lennének – sosem titkolta, ez az egy, vagyis a gyerek hiányzik az életéből. Most csaknem hatvan azok száma, akik nála vívnak az első lépéstől kezdve. Nem egyszerű ekkora csoportot irányítani, törődni minden egyes palántával. Ildikó igyekszik beléjük nevelni a küzdeni tudást, a vívás segítségével ránevelni őket arra, hogy harcoljanak saját magukért. Sajnálkozva jegyzi meg, hogy a mai világban már nem azt jelenti a sportolás, mint egykor. Sokan lemorzsolódnak, mert nem tekintik életcélnak a sportot. Csak az igazán kitartóak maradnak meg, akik tudják, hogy az esetleges lemondásért mennyi mindent kapnak cserébe: egészséget, felejthetetlen élményeket, a győzelem semmihez sem hasonlítható érzését. Fájlalja azt is, hogy a klubhűség sem dicsőség manapság, pedig ő a kezdetektől, azaz negyvenkettedik éve ugyanannak az egyesületnek, az MTK-nak a tagja. Egykori edzőjével, Szőcs Bertalannal most közösen dolgoznak azért, hogy a nagy tehetség, a két év alatt hat bajnokságot nyerő Binét Regina minél tovább jusson. Talán oda, ahova egykor Tordasi Ildikó…