Keresés eredménye - Zsivótzky Gyula

Az aranyérem története

Kovács Zoltán írása

1968. Zsivótzky Gyula kalapácsvetés

Az én korosztályomnak – mondjuk úgy, az ötvenes évek elején született generációnak – korszakos, mondhatjuk úgy is, emblematikus sportolója Zsivótzky Gyula. Sokan voltak akkor ilyenek, a magyar sport ontotta a nagyobbnál nagyobb sportembereket, Kozma Picitől Balczóig, Földi Imrétől Kajdi Jánosig, fölösleges sorolni, hiszen a futballistákról, Sándorról, Albertről még nem is beszéltünk. Ezek a sportolók nem egyszerűen sikeresek voltak, hanem bálványok. A 60-as évek közepének meglehetősen bezárt Magyarországán ezek az emberek a remény, a hit és az akarattal párosuló tehetség, az akkori bezártság ellenére létező kitörési lehetőség szimbólumát jelentették, egy kisiskolás számára biztos tájékozódási pontot: lehetünk akár sikeresek is.

Mi kell a sikerhez? Hát az, amit ezek az emberek csinálnak, ahogy ezek az emberek élnek: sokat edzeni, küzdeni, megküzdeni, majd a végén győzni.

Az 1960-as, római olimpiára egyáltalán nem emlékszem. Nincsenek emlékeim, de már vannak Tokióról. Tizenkét éves voltam, s reggelente arra ébredtem, hogy mi történt Tokióban? Akkor hallottam először a Zsivótzky nevet. Zsivótzky nem győzött, második lett, viszont minden beszámoló azzal kezdődött, hogy azért is nagy eredmény ez, mert „néhány hónapja még az életéért küzdött”. Ezt nem értettem, és csak évekkel később tudtam meg, hogy egy gyermekkori operációból visszamaradt rendellenességbe csaknem belehalt. Húsz kilót lefogyott, és az olimpia évében, februárban operálták.

Az olimpia ősszel volt, Zsivótzky tavasszal ment ki először pályára:

„Pontosan emlékszem: 1964. április 3-án, a Testnevelési Főiskola pályáján öltöttem ismét mezt – olvasható a Sportmúzeum honlapján - Persze, nem dobáltam kalapácsot, az összeszabdalt hasizmaim ezt nem engedték volna meg, hanem csak futottam. Száz métert - többre nem telt az erőmből. De újra elkezdtem. Fokozatosan, lassan, keserves munkával készítettem fel magam a visszatérésre. Erősítettem a hasizmomat, bordásfalon függeszkedve emelgettem a lábam, aztán tízkilós homokzsákot erősítettem rá és egyre többször ismételve végeztem a gyakorlatot. Ez már a tatai edzőtáborban történt, ahol külön főztek a részemre, eleinte diétásan, aztán pedig a kondíciómat igyekeztek az étkezéssel is feljavítani. Orvosi előírásra minden étkezés előtt kimentem a táborból és kötelezően meg kellett innom egy-egy deci vörösbort. Olyan étvágyam lett, hogy még a vasszöget is megettem volna. Elkezdtem dobálni a kalapácsot, és bár nem repült valami messzire, lassan-lassan éreztem, hogy mégis lesz értelme az olimpiai részvételnek. Júniusban, a belázasodott Eckschmiedt Sanyi előtt 66,66-os eredménnyel megnyertem a magyar bajnokságot.”

Róma után Tokióban is második lett, máig emlékezetes, ahogy a győztes Klim mellől rettenetes haraggal néz le, úgy nyilatkozott, egy hirtelen jött eső vette el az aranyát, amiért pedig olyan sokat szenvedett. Délelőtt egy szimpla esőkabát és egy akkoriban agyonreklámozott orkánkabát közül választotta az orkánt, és rosszul döntött: pillanatok alatt átázott, izmai lemerevedtek, mozgása szétesett. Akkor még nem tudhatta, hogy négy év múlva visszavág.

A mexikói olimpia előtt kilenc versenyen kilencszer kapott ki Klimtől, a versenyre azonban már jó formában érkezett, mégpedig akklimatizációs okokból, hat héttel a verseny előtt. Mindenki győzelmet várt tőle, a számolás nagyjából úgy kezdődött, hogy akkor ugye, van az öttusa egyéni, csapat, az már kettő. Vízilabda, kard egyéni, kardcsapat, az már öt, aztán ott van Zsivótzky, Balczó és így tovább. (Megjegyzem, azon az olimpián tíz aranyat nyertünk, és a nemzetek pontversenyében negyedikek lettünk az USA, a Szovjetunió és az NDK mögött.)

A mexikói olimpia volt az első, már médiaolimpiának nevezhető világverseny. Már nem csak a rádió, hanem a televízió is adott élvezhető beszámolókat, már követni lehetett a versenyeket, nem pusztán értesülni róluk.

Mindjárt elsőre 74,04-re repült a kalapács, ekkora dobással olimpiát lehet nyerni. Mint később elmondta, előny volt a számára, hogy az edzőpályára ugyanolyan kört építettek, mint amilyet a stadionban. Nem járhatott tehát úgy, mint annak idején Rómában, amikor soha nem látott, tapadós betonon kellett forogni. 
Klim is nagy formában volt, a sors úgy hozta, hogy ő dobott tizenkettedikként, Zsivótzky pedig rögtön utána, tizenharmadikként. A 13-as ezúttal nem hozott balszerencsét, sőt... Az első sorozat után az élre került, akárcsak Tokióban, de most más lett a folytatás. Klim ugyan negyedikre, 73,28-as teljesítménnyel elé vágott, de az ötödik sorozatra nagyon összejött a mozgása, technikailag hibátlan volt a forgás és aztán repült, repült a kalapács.

„Tudtam, hogy nagyot dobtam, de hogy mekkorát, azt nem. Éppen akkor romlott el az elektromos eredményjelző tábla. Szemmel lehetetlenség felmérni, hogy ott, 70 méter felett egy dobás centiméterekkel kisebb-e, vagy nagyobb a másiknál. Éveknek tűntek azok a másodpercek, mire megtudtam, hogy 73,36 volt az eredményem. Túldobtam tehát Klimet! De olimpiai bajnoknak még nem érezhettem magam, hiszen neki volt még egy lehetősége a javításra. Nem tudott javítani, nyolc centis különbséggel győztem tehát, és ez az aranyat jelentette a számomra.”

Amikor ezeket a sorokat kopogom, a helsinki világbajnokságon, a tízpróbások ezerötszázas záró száma kezdődik. A mezőny elején egy Zsivoczky Attila nevű magyar versenyző, aki nem egészen öt perc múlva bronzérmet szerez a világversenyen. A vezetéknév eltérő írásmódja ellenére tudni kell: ő Zsivótzky Gyula fia. A verseny után együtt sírtak. (Attila ugyanis – édesapja tanítványaként, egyetlen magyarként – érmet hozott haza: a dobogó harmadik helyén végzett…)

Óbuda

24. parcella