Hámori Luca: „Kislányok írtak nekem, hogy én vagyok a példaképük”

Melyik az a szó, ami a legjobban jellemzi a mai lelkiállapotodat?

Leginkább talán az, hogy hálás. Nagyon-nagyon sok mindenért lehetek hálás. Azért, hogy eljutottam az olimpiára, azért, hogy sikerült két meccset megnyernem, hogy ilyen sokan állnak mögöttem, ilyen sokan támogatnak. Olyan élményt szereztem ezen az olimpián, ami nem biztos, hogy még egyszer megadatik – és nem biztos, hogy sokaknak megadatik. Szóval, én tényleg hálás vagyok.

Nemzeti hőssé váltál már azzal, hogy első magyar női ökölvívóként kijutottál az ötkarikás játékokra, az ötödik hely pedig csak aláhúzta ezt. Mit jelent ma a női boksz Magyarországon?

Amikor kislányként elkezdtem az ökölvívást, nem gondoltam, hogy eljuthatok erre a szintre, hogy egyszer itt leszek az olimpián. Egyébként is elég sokszor találkoztam a pályafutásom során azzal, hogy ez a férfiak sportja, én meg lány vagyok. Az évek alatt azonban nagyon sok szép eredményt értek el a női versenyzőink, úgyhogy lehet ez bármennyire is férfi sportág, mi, nők ugyanúgy lehetünk benne sikeresek. Azzal, hogy nekem nőként sikerült kijutnom ide, motivációt nyújt a mostani pályakezdőknek: az én példámat látva elhiszik majd, hogy minden lehetséges. Amikor ideértünk az olimpiai faluba, akkor ezt éreztem: hogy ez a jutalom, végre itt vagyok, végre azt csinálhatom, amiért megküzdöttem.

Igazi rocksztár voltál, ahogy ott vonultál a kalóz kendődben a szorító felé!

Úgy is éreztem magam: végig rázott a hideg, amíg vonultam befelé, nehezen tudom meghatározni, ami bennem volt, de úgy éreztem, végre ott vagyok, ahol lennem kell. Élveztem, ahogy tapsol a közönség, hogy örülnek nekem, biztatnak és szurkolnak. Ez a lendület vitt előre.

A szombati meccsed második menetének végén volt egy mondatod, leültél a sarokban és közölted az edződdel, hogy: „Nem tudom legyőzni…” Hogy emlékszel erre?

Abban a pillanatban jöhetett ki belőlem a stressz, ami az elmúlt napokban felgyülemlett. A két menet közötti szünet alapvetően nagyon feszült, fáradt is voltam, és azt is megértettem, hogy sajnos ezt a feladatot most nem tudom megoldani. Láttam az edzőmön, ő nagyon szeretné, hogy megoldjam, annak ellenére, hogy a szívünk mélyén mindketten tudtuk: ez most nem fog sikerülni. Meg akartam nyugtatni, hogy nincsen baj, nekem ez most jó, élveszem a bokszot. Persze, szerettem volna nyerni, egyetlen pillanatra sem adtam fel, kimentem a harmadik menetre is, és küzdöttem, ahogy tudtam, ennyire volt elég. Kihoztam magamból mindent, ami bennem volt, emelt fővel távozhattam a ringből.

Egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejedben, hogy feladod?

Pályafutásom során mindig arról voltam híres, hogy hatalmas szívem van: nem számít, ki áll velem szemben, én harcolok, amíg csak lehet – aztán lesz, ami lesz.

A meccsek után természetes, hogy gratulálnak egymásnak az ellenfelek – megtetted te is, az algériai is. Volt-e ennek plusz jelentősége a mérkőzés előtt történtek miatt vagy ez is csak egy meccs, amelyen történetesen kikaptál?

Ez is csak egy meccs volt. Hiába fújta fel a közösségi média, a helyzet az, hogy ő is tudta, miért jött ide, én is tudom, miért jöttem. Örülök, hogy hozzám hasonlóan ő is sportszerűen állt a találkozóhoz, meccs közben sem voltak szabálytalanságok, így a végén természetes volt, hogy gratuláltam, és sok sikert kívántam neki. Bennem pedig kezd leülepedni, hogy ötödik lettem az olimpián, amire szerintem lehet büszkének lenni.

Az olimpia előtt nyolcezer követőd volt az Instagramon, most bőven harmincezer fölött jársz. Ez felelősség is. Van egy fegyver a kezedben az öklödön kívül – mire akarod használni?

Az a helyzet, hogy ezt is szoknom kell. Ha másra nem is jó ez a nagy érdeklődés, arra azért biztosan, hogy egy fontos üzenetet át tudtam adni, mégpedig azt, hogy nőként is van értelme harcolni, és semmi sem lehetetlen. Sok üzenetet kapok pályakezdőktől és kisebb lányoktól, akik azt írják, én vagyok a példaképük, ami nagyon jó érzés. Akár a bátorságom, akár a harciasságom, akár a nagy szívem győzte meg őket, én nagyon örülök, hogy így történt, és remélem, így is marad.

Az egyik NBI-es labdarúgóklub edzője a napokban odaállt a játékosai elé a mérkőzés előtt az öltözőben, és annyit mondott: „Legyetek Hámori Lucák…!”

Wow! Nem is tudom, mit mondjak. Ezek szerint sikerült átadnom az üzenetet, hogy nincs lehetetlen, hogy néha ki kell lépnie az embernek a komfortzónájából. Én kiléptem, és örülök, hogy megtettem!