„Nem hiszem, hogy volt még egy olyan szellemi műhely a magyar sportban, amelyikből ennyi remek sportoló és ezzel együtt remek ember jött volna ki” – mondta Magay Dániel, aki szintén erősíti ezt a nézetet, hiszen az 1932-ben, Szegeden született olimpiai bajnokunk maga is kiváló kardforgató volt. A jövő nagy reménysége volt olyan, már életükben legendává vált egyéniségek mellett, mint Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf, vagy éppen Kovács Pál. Utóbbi volt Magay eszményképe.

Magay Dániel arisztokrata családba született, így a háború után a viszonylag gondtalan gyermekkorának vége szakadt, amikor katonatiszt édesapját osztályidegennek minősítették és csak a gondviselésen múlt, hogy nem telepítették ki a famíliát. A családfő terelte fiát a kardvívás felé, aki kezdetben annyira még nem szerette a sok unalmas lábmunka miatt ezt a sportágat. Ám abban, hogy a tehetséges ifjú nem hagyta abba, nagy szerepe volt edzőjének, Márki Ferencnek, aki segített neki munkát is találni, amikor származása miatt Magayt nem vették fel az egyetemre. Talentuma 21 éves korában repítette a magyar válogatott keretébe, 1954-ben pedig már világbajnok lett a kardcsapattal Luxemburgban. A három rutinos mellé nagy harcot vívtak a fiatalok a melbourne-i repülőjegyért, végül Hámori Jenő, Keresztes Attila és Magay Dániel csatlakozhatott a Gerevich-Kovács-Kárpáti triumvirátushoz. Bár a játékok előtt szent meggyőződése volt, hogy haza fog térni, ám „amikor a Sport Illustrated által felkínált lehetőség jött, viszont már döntöttem: ha fel is kell adnom a vívást, nem térek vissza Magyarországra.”

Ezt a döntést nem lehetett könnyű meghozni, még akkor sem, ha őt nem várta itthon feleség és gyerek, hanem a huszonnégy évesek minden szabadságával, és egy olimpiai aranyéremmel a nyakában vághatott neki a nagy kalandnak. Egy korábbi interjúban így emlékezett vissza: „Még az utolsó nap sem tudtam, hogy mit tegyek. Pedig akkor már tudtuk, a forradalom elbukott. Nekem sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy kint maradok. Amikor elmentünk az olimpiára, biztosan nem. Akkor azonban arra gondoltam, hogy sok keserűségem volt nekem otthon, egy új élet, még ha Amerikában jön is, talán kiszámíthatóbb lesz. A döntés azért sem volt egyszerű, mert éreztem, ha én nem megyek vissza Budapestre, akkor a vívópályafutásom is derékba törik. Akkor már imádtam a vívást, és tudtam, kimagasló teljesítményre csak Magyarországon lehetek képes. Szerettem a taktikázást, hogy az ellenfél fejével is kellett gondolkodni. Hogy meg tudom-e lepni azzal, ha mást csinálok, mint amire ő számít, vagy ő épp arra számít, amit tőlem már sokszor látott. Akkor még nem volt videó, a saját memóriánkra hagyatkozhattunk, a korábbi csörtékre, a berögzült mozdulatokra. Az olimpiai bajnokság után természetesen még több sikert akartam, ez pedig Amerikában kizártnak látszott. A másik oldalon viszont ott állt, hogy a származásom miatt csak háromszori próbálkozásra vettek fel az egyetemre. Nem volt könnyű átélni két elutasítást, vagyis az újbóli, sokadszori büntetést. És akkor sem vegyésznek jutottam be, hanem csak gyógyszerésznek. Nem tudhattam, mi lesz otthon, továbbra is ellenségesek lesznek-e velem szemben egy forradalom utáni visszarendeződésnél. Hagynak-e érvényesülni a sportsikerek ellenére vagy sem? Tele voltam kérdéssel. Nem volt garancia arra semmire.”

Magay Dániel végül megtalálta a számítását Amerikában. A Berkeley Egyetemen szerzett vegyészmérnöki diplomát, amellyel a Raychem vállalatnál helyezkedett el, aminek később igazgatója is lett, innen vonult nyugdíjba is. A vívást sem hagyta abba, bár háromszor nyerte meg az amerikai bajnokságot, a 1964-es olimpiai csapatba végül nem került be, melynek amúgy Keresztes Attila és Hámori Jenő tagja volt.

Bár fiatalon, a hazai viszontagságok után, sikeres sportemberként hagyta el szülőföldjét, ha visszamehetne az időben, akkor is ugyanígy döntene. Ám szívében sose szűnt megy magyarnak lenni, 2017-ben állampolgárságát is visszakapta.

Jó egészséget és boldog születésnapot kívánunk!

(Fotó: MTI)