Két kollégámmal úgy döntöttünk, kilátogatunk az orosz-amerikai női hokimeccsre, pár fotó és Kolbenheyer Zsuzsa, a versenyigazgató miatt, aki egyben a MOB Etikai, valamint Esélyegyenlőségi Bizottságának is a tagja. A vele készült interjút itt olvashatjátok.

Szóval elindultunk, bár először nagy lelkesen a National Indoor Stadionba masíroztunk be, és nem értettük, miért tök üres...jah, mert hogy a férfi és női mérkőzéseket nem ugyanazon létesítmény falai között rendezik meg?! Neeem baaaj, most már egyszer csak megtanuljuk, hogy rendesen olvassunk el mindent! 😂

Visszamentünk hát az MPC-hez és vártuk, immár másodjára a buszt, ami elvisz minket a hokira. Páran álltak már rajtunk kívül a megállóban, többek között két OBS-es (Olympic Broadcast Services) önkéntes. Egyszer csak megszólít minket az egyikük, hogy ugye jól látja, hogy magyarok vagyunk? Igenlő válaszunkra pedig rögtön megörült és széles mosoly kíséretében kezdte mesélni, hogy ő pedig magyar szakra jár itt Pekingben az egyetemen és úgy örül, hogy végre találkozott velünk, mert bár eddig is lépten-nyomon figyelte, nem akadt egy honfitársunk nyomára se. Mondtuk ennek az lehet az oka, hogy női jégkorongozóinknak nem sikerült a kvalifikáció, azt pedig nem tudhatta, hogy a verseny igazgatója magyar. De sebaj, most az odaút alatt legalább tudja gyakorolni a nyelvet.

Így hát beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy az itteni TF-re jár és lelkesen mesélte, hogy a friss olimpiai bajnok short track vegyes váltó minden tagja is éppen arra egyetemre jár, mint ő. De ennek ellenére, lelkes Liu Brothers-rajongó, a mobilja háttérképén is Sanyi látható, valamint olyan szerencsés volt, hogy a váltó bronz után sikerült róluk egy videót készítenie miközben hazafelé tartottak a srácok a csarnokból. Kedvenc sportja az úszás, ő maga is azt űzi.

Érdeklődtünk, miért éppen magyarul kezdett tanulni? Elmesélte, hogy ő nagyon szereti a színházat és a szép épületeket, templomokat, és Magyarországon mindháromból van bőven és nem is akármilyenek. Nagy vágya, hogy egyszer kis hazánkban egy magyar nyelvű darabot láthasson az egyik színházunkban. Nagyon szeretne ellátogatni hozzánk, és ha nincs a pandémia, már biztos eljutott volna egy ösztöndíj keretében. Szeretettel emlegette első magyar tanárnőjét, Zsuzsát, aki megtanította nekik a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt, melynek elénekléséről egy videót is mutatott. Kérdésünkre, hogy az angolt vagy a magyart volt-e nehezebb elsajátítania, azt felelte, hogy előbbit régebb óta tanulja és bár nehéz a magyar, de nagyon szép és szereti. Ha már említette a színházat, érdeklődtem, hogy szokott-e magyarul olvasni, vagy ha már ilyen szakra jár, milyen könyvek vannak a könyvtárban. Azt mondta, sajnos abból nem sok van, így egy magyar sportnapilapot olvastak rendszeresen. Mielőtt még bárki barkochbázna, eláruljuk, a Nemzeti Sport volt az a bizonyos újság — ez pedig itt lassan a reklám helye. 😃

Utunk végéhez közeledve, eme írás kedvéért (is) megkérdeztem a nevét. Jinnek hívják, majd hozzátette, hogy amúgy ő Csilla. Csilla?! — kérdeztem vissza döbbenten. Mint kiderült, a nyelvtanulásuk egyik első mozzanata volt, hogy választottak maguknak egy-egy magyar nevet, neki a Csillára esett a választás, mert szépnek találta. E nevet, ha hinni lehet a forrásoknak, Vörösmarty Mihály alkotta meg a csillag szóból. Nekünk pedig, ha e kis út erejéig is, de tényleg csillagunk volt az „éjszakában”. Búcsúzóul Szalmás Petivel adtunk neki egy-egy névjegykártyát, hogy ha majd egyszer valóban eljut Budapestre, keressen meg minket, elvisszük színházba. Mondjuk reméljük időben szól, mert különben a Vígbe az életben nem szerzünk jegyet neki a Pál utcai fiúkra.🤔

Sorozatunk korábbi írásait itt olvashatjátok.