Ugyan nem Marco Polo útján, de megérkeztünk mi is Pekingbe, a téli olimpiára. Úgy gondoltuk, érdekes lehet, ha bemutatjuk, miként zajlik a sajtósok élete egy ilyen eseményen, mindezt kicsit blogos formában. Egy szó, mint száz, olvassátok szeretettel és egy nagy adag humorérzékkel kalandjainkat Kínában!

Kínai kalandunk már az induláskor sem volt éppen zökkenőmentes. Ha hajósok lennénk, akkor a jó szelet kifejezést kimaxoltuk volna, ugyanis az orkánerejű szél marasztalt minket még kis hazánkban. Ám végül Mary Poppins-t meghazudtolva – egy röpke isztambuli kitérővel –, a „keleti szél” minket is meghozott Pekingbe, a téli olimpiára.

Sokan riogattak a reptéri várakozással és teszteléssel, de kis túlzással, mint kés a vajon, úgy mentünk át a rendszeren, amihez a „marslakó” outfit alatt mosolygó önkéntesek is csak hozzátettek. A transzferre felszállva megérkeztünk szállásunkra, a North Star Hotelbe, mely a következő, csaknem három hétben otthonunkul szolgál majd.

A protokoll szerint a szobáinkba zárva kellett megvárnunk, míg a reptéren levett PCR-tesztjeink eredménye megérkezik. Nos, házigazdáink komolyan vették a dolgukat, hiszen miután meggyőződtek róla, hogy elfoglaltuk a helyünket, ragasztószalaggal lezárták az ajtóinkat... Pár órás karanténunk végét a negatív teszt hírét hozó telefonhívás oldotta fel. Ám még így sem térhettünk nyugovóra, mert eleget kellett tennünk a szállásunkat érintő adminisztratív kötelezettségeinknek... Maradjunk annyiban, hogy a tigris éve a recepción köszöntött ránk, de legalább ennek örömére mi is kaptunk ajándékcsomagot a jeles nap alkalmából! 🐯

Első napunk az MPC, azaz a központi médiacenter felfedezésével kezdődött, ahol átvettük a médiás szeretetcsomagot, csupa hasznos dologgal. Az épület hatalmas, szerintem lazán beleférne a Puskás Aréna. Van itt gyakorlatilag minden is, hiszen ha valaki egy kis sziesztára vágyna, az elvonulhat egy alvókabinba. Nem vicc, képes bizonyítékunk van róla! Továbbá ide érkezik és innen indul minden buszjárat, melyet használhatunk a játékok alatt.

Kora este Nemzeti Sportos kollégáinkkal elindultunk short track csapatunk edzésére. Célunk kettős volt. Egyfelől, lemérni időben az odajutást, másodsorban pedig pár életképet lőni Sanyiékról, valamint találkozni a "falulakókkal". Nos, ezen a ponton még úgy gondoltuk, nyugalmas esténk lesz, ám néha a legprecízebb kínai gépezetbe is csúszhat hiba... Történt ugyanis, hogy a buszjáratok, melyek a Capitol Indoor Stadiumot érintették, hát finoman szólva is eltűntek valahol a Bermuda-háromszög környékén, mert még az ott strázsáló önkéntes se tudta megmondani, miért nem érkeznek meg a kijelölt időpontban azok a buszok, melyek az MPC-hez vitték volna vissza a megfáradt sajtómunkásokat. Vasvári Feri kollégámmal majd egy órát fagyoskodtunk járműre várva, többedmagunkkal, mire begördült egy TG-B-34 jelzésű buszocska, melyre nagyon segítőkészen mondta az ott lévő szervező, hogy ugyanúgy az MPC-hez megy, mint a nekünk eredetileg kellő TG-B-30-as busz. Mit volt mit tenni, felszálltunk rá nagy elánnal, megveregetve saját vállunk, hogy na most aztán jól haza megyünk. Út közben messengeren meséljük kálváriánkat a hotelban maradt kollégánknak, aki rögtön közölte velünk, hogy nagyon jó buszra szálltunk, ez ugyanis a 150 km-re lévő alpesi sportágak falujának médiacenteréhez visz minket... Nos, azok után, hogy a helyi erők se tudták, hová lettek a menetrendszerinti járatok, azon igazán nem lepődtünk volna meg, ha még a különböző MPC-ket is összekeverik, de tegyük hozzá gyorsan, mi se lettünk volna különbek. Minden kedves olvasó képzelje el a szituációt, amikor este 10-kor, fáradtan, jetlagtől szenvedve, átfagyva ül egy buszon, ahol csak mandarinul beszélnek, kint koromsötét, azt se tudja, merre van egy idegen metropoliszban, ahol amúgy is egy zárt rendszerben tud csak közlekedni, és éppen közlik vele, hogy robog kifelé a világból, valahová a kínai hegyek közé... Miután a másodperc tört része alatt futott végig az agyunkon, hogy ott maga a mindenható kaporszakállú se dumálna be minket a faluba, mint a team tagját Kékesi Marciékhoz, azon kezdtünk el agyalni, miként fogjuk mi ezt kimagyarázni a csapatvezetésnél. Hiszen ki mást is hívhatnánk segítségül — mint Supermant —, ha nem őket?!

Nos, ezen a pont csapott át a kezdeti pánik hisztérikus röhögésbe saját magunkon, mert jó kollégánk volt oly kedves, megszánt minket és közölte, hogy csak viccelt, nyugodjunk meg, a pekingi MPC-hez lyukadunk majd ki. És lőn, ám még így is sprinteltünk egyet, hogy elérjük a hotelhoz menő buszt. Hogy kicsit érzékeltessük, mennyire is vagyunk buborékban, szállásunk és a médiaközpont cirka 20 perces laza sétára van egymástól, de ezt a távot maximum egy madár teheti meg buszra szállás nélkül.

Egy szó, mint száz, hazaértünk szerencsésen, hogy másnap Zhangjiakou és a Genting Snow Park felé vegyük az irányt, ahol a snowboard versenyszámait rendezik majd meg. Nem turistáskodni mentünk, hiszen Kozuback Kamilla személyében első „hódeszkásunk” — és már most elnézést kérünk a snowboard társadalom minden tagjától, hogy ezt a szót leírtuk, de hát a magyar nyelvtan és a szóismétlés nagy úr... 🙂 — méretteti majd meg magát e festői tájon. A nemrég épített Peking-Zhangjiakou gyorsvasút kevesebb, mint egy óra alatt teszi meg a 180 km-es távot, és a szervezők itt is kényesen ügyeltek a zárt rendszerű közlekedésre, csak éppen a forgalmi dugóval nem számolt az a két tucat ember, akikkel együtt mi is lekéstük a 11:20-as vonatot. Ám ne gondolja senki, hogy ez a momentum volt a nap legbosszantóbb pillanata! Aki volt már hasonló eseményen akárcsak önkéntes is, az tudja, hogy a nyakban lógó akkreditáció a „BKV-bérlet”, mellyel szabadon lehet utazni a shuttle buszokon, vagy adott esetben a helyi tömegközlekedésen. Ez itt sincs másként – utóbbit kivéve természetesen —, vagyis ameddig az ember vonatra nem száll, mert akkor plusz egy applikációt le kell tölteni, abba előbb egy kínai SIM-kártyához tartozó telefonszámot kell beregisztrálni, majd ha szerencsésen feldobta a speciális olimpiai kiegészítő kis fület, akkor az akkreditációs kártyához tartozó adatokkal is meg kell tenni ugyanezt. Ami mozgó járművön, akadozó wifivel, két telefonnal zsonglőrködve kész cirkuszi mutatvány, főleg az olyanoknak, mint én, akik az összes ilyen digitális mindenségben az egyszerűséget kedvelik a legjobban. De megbirkóztunk ezzel is! 😉

Nem úgy az elemekkel! Ugye megvan az ezer évvel ezelőtti hajlakk reklám, hogy „eső, szél, 15 fok, de a hajam még mindig tart”? Nos, itt napsütés, szél és -15 fok a környezeti hatás, ami sok átszállásos – igen, a vonatról leszállva gyakorlatilag az összes helyszínt alsóhangon két részletben lehet megközelíteni, hektikus menetrenddel fűszerezve – mutatvánnyal párosult, ami igencsak próbára tett minket, és ha kezünk-lábunk a fagytól nem is, a sapka alatt hajunk még mindig tartott. De cserébe láttuk a kivilágított nagy falat – no nem közelről –, és konstatáltuk, hogy minden tiszteletünk azoké a sportolóké, akik ezeken a meredek pályákon le mernek jönni, mert mi még gurulva se tennénk szívesen. De hát nem mindenki születik hegyre – mondjuk én igen, de kivétel meg a szabály ugye... 😅

Napunk legnagyobb részét az utazás tette ki, így felért egy megváltással a hazaérkezés, és a vacsora, mellyel adóztunk a helyi gasztronómia oltárán a Kung Pao csirkével.

Aki a fentiek alapján azt gondolta, hogy a zhangjikoui túránkat nem lehet übereleni, az tévedett. A Monty Phyton se írhatta volna meg jobban, kabaréba illő harmadik napunkat! Tegnap Yanqingot és az ott versenyző alpesi különítményt látogattuk meg Nemzeti Sportos kollégáinkkal. Hogy időben odaérjünk Tóth Zita délelőtti edzésére, biztos, ami tuti alapon 6:40-kor már robogtunk is ki a hotelből előbb az MPC-be, majd onnan a pályaudvarra. Egy röpke félórás vonatút után meg is érkeztünk... Az állomásra. Innen a szokásos buszra szállás. A távolban egy nagy fehér folt jelezte, hol is lesz egészen pontosan az úticélunk. Kényelmesen el is helyezkedtünk, hogy ez hosszú út lesz, de húsz perc után megérkeztünk egy nagy parkolóba, hogy akkor itt most tessék átszállni egy másik, a versenyhelyszínre, vagy a hotelba vivő másik buszra. Mit volt mit tenni, átszedelődzködtünk a másik járműre, ami nekiindult a hegynek. Ami ezután következett, az életem eddigi leghosszabb alagútja volt. Kis túlzással, ha Budapest összes metróvonalát egymás után tettük volna, talán a végére is érünk. Amikor még 5 perc után se akart a fény látszódni a végén, már azzal kezdtünk poénkodni, hogy éppen a Keletinél, vagy már az Örs vezér terénél tartunk-e, a végére pedig megállapítottuk, hogy a 2-es metrót kivezették egészen Gödöllőig.

A hegyre érve hihetetlen látvány fogadott minket. Barna erdős terület, közte szó szerint hófehéren kavargó lankák, mert hogy a pályán kívül nincsen máshol nagyon hó. Ám nem ez volt az első meglepetése a délelőttnek, mert az a buszról való leszállásnál következett. Történt ugyanis, hogy az ajtóhoz érve, egy „tessék csak előre!” kifejezéssel maga elé engedett egy úr. Mire úgy felkaptam a fejem, hogy mindketten röhögve szálltunk le a buszból, én azon, hogy magyar szót hallok, ő azon, ahogy én meglepődtem, mert ugyanis egy nemzetközi hírügynökség sajtómunkása volt az illető, így hirtelen eszembe se jutott a kabátján lévő logót látva, hogy honfitárs. 😀

Az út további részét lanovkával tettük meg, és már ezért a látványért is megérte a túra, bár tériszonyosoknak nem ajánlanám! 🙈 Mondjuk, még ezzel a járművel is vagy háromszor át kellett szállni, hogy elérjük a szlalompálya alját és ott Tóth Zitát, de jó társaságban, és még egyszer mondom, ilyen környezetben simán ott mendegélnék körbe-körbe még most is, pláne, hogy az üléseket is fűtötték. Mindenki higgye el, hiába a verőfényes napsütés, azért abban a -16 fokban jól tud az esni! Pár óra alatt megcselekedtük, amit megkövetelt a haza, eredménye pedig felületeinken olvasható, illetve látható. Így rátérnék még kalandosabb hazautunkra.

A kellemes, lefelé lanovkázás után jött a hidegzuhany. Én nem tudom, ki és milyen szisztéma szerint hangolta össze a buszjáratokat egymással, de inkább hasonlít Kurtág György Játékok sorozatának egyes darabjaira, mint Johann Strauss bármelyik keringőjére. Viszont házigazdáink nagyon segítőkészek. Rögtön ott is termett vagy négy önkéntes, akik tényleg mindent, mi lehetőségükben állt megtettek, hogy ne kelljen 2 órát várnunk a buszra, amivel pont lekésnénk a lenti parkolóban a csatlakozást, ahol így aztán újabb kétórás várakozással tudnánk csak továbbmenni a vonathoz, ami visszavisz minket Pekingbe. Hogy végül ez nem sikerült, az nem rajtuk múlt. Sőt respect, ahogy mosolyogva tűrték, ahogy a szélrózsa minden irányából összesereglett, felbőszült sajtómunkások dohognak ezen a lehetetlen menetrenden.

Mint az sejthető, nem értük el a csatlakozást, így újabb 2 órás álldogálás következett a hegy lábánál lévő tranzitponton is. De legalább bővült életem legabszurdabb jeleneteinek listája, ami ez a „ha nem látom, nem hiszem el” kategória. Történt ugyanis, hogy egyszer csak jött egy szkafanderbe öltözött emberke és elkezdte fertőtleníteni az aszfaltot...

Azt hiszem ez volt az a pont, ahol elengedtük ennek a napnak a hátralévő részét, és már csak sodródtunk az árral — természetesen munkánkat ellátva –, sajátságos magyar humorunkkal kommentálva az eseményeket, amitől viszont patakokban folyt a könnyünk, annyit nevettünk.

És mielőtt még bárki félreértené a fenti sorokat, el kell mondanunk, hogy nem panaszkodunk, hiszen profi minden, és tényleg nagyon kedvesek, barátságosak és segítőkészek a helyi emberek! 🙂 De a magyar meg sírva vigad, így folytatása következik kalandjainknak Kínában! 😉