Először Dr. Masát András, az intézet rektora a házigazda nevében köszöntötte a megjelenteket. Ezután Schmitt Pál, NOB-tag, a MOB tiszteletbeli elnöke tartott előadást „Sport és politika” címmel.

Áttekintette, miként alakult e két terület kapcsolata az olimpiák során, visszautalva az ókori játékoktól a legutóbbi riói olimpiáig. Már az ókorban is szempont volt, hogy az olimpiák ideje alatt béke és fegyverszünet legyen. Ez általában az olimpiák történetében meg is valósult, de több ötkarikás játékot is beárnyékolt a bojkott, és volt olyan olimpiai is, amelyet terrorcselekmény is beárnyékolt. Gondolva itt az 1972-es müncheni, vagy az 1996-os atlantai eseményre. Előadását Nelson Mandela 2000-ben, a Laureus World Sports Awards első átadásakor elhangzott híres szavaival zárta: „Sport has the power to change the world”, vagyis alapvetően pozitív platformként a sport a világon az egyetlen, ami az embereket erősen képes összekötni – nemtől, származástól, vallástól vagy társadalmi helyzettől függetlenül.

Az 1956-os olimpiától távolmaradt három nemzet egy-egy megjelent olimpikonjával beszélgetett az esemény főszervezője, Rosonczy-Kovács Mihály. A spanyol úszó, Enrique Granados Aumacellas elmondta, ő már korábban is volt egy olimpián. Nem voltak vérmes reményei Melbourne-nel kapcsolatban, de ott akart lenni a sport négyévenkénti ünnepén. Fő célja az volt, hogy mehessen, de ez meghiúsult felsőbb döntések miatt. „Délelőtt a Terror Házába látogattunk, s az ott látottak után azt mondom megérte, hogy annak idején a bojkott mellett döntöttünk.”

A holland vízilabdázó, Willem Lubertus Mosterd emélekezett a már elhunyt több mint 30 sporttársára. Mint mondta, tizenegyen jöttek el most Budapestre. Annak idején megosztotta az olimpiára induló sportolókat is a bojkott kérdése: volt, aki azt mondta, menniük kell, mások a forradalmárokkal éreztek együtt. 1956 óta többször találkozott magyar pólósokkal, és meglepte, hogy hazánkban szinte semmit nem tudnak az őket ért 1956-os sérelmekről.

A svájci Karl Paul Weidmann evezős már 1952-ben felállhatott a dobogó második fokára kormányos négyesben. 1956-ban arra készült társaival, hogy feljebb kerüljön a dobogón. Hajójuk már úton volt az olimpia helyszínére. Ők a rádióból értesültek a svájci csapat visszahívásáról az olimpiától. A Vörös Kereszt megkereste a sportolókat is, hogy segítsenek a magyarok megsegítésében. Ő egy hazánkba irányuló tehergépkocsis szállítmányt segített el kocsikísérőként.

A szünet utáni előadók az 1949-es hollandiai emigráns Tóth Miklós, Csillag Péter a Nemzeti Sport munkatársa, egyben az esemény főmunkatársa, a holland Marjolein te Winkler történész, aki a hollandiai bojkottról írta meg egyetemi vizsgamunkáját, a sporttörténész Ackermann Sándor és a sporttörténész holland Jurryt van de Vooren előadásaiból megismerhettük az 1956-os politikai helyzetet, a három nemzet reagálását a magyarországi eseményekre.

Ekkor még mélyen éltek a hollandokban a II. világháborús német elnyomás történései, s erős volt a szolidalítás érzése a magyar forradalmárok törekvéseivel. 30 ezer ember tüntetett Amszterdamban, november 5-én félárbócra engedték a nemzeti lobogót, az első 5000 magyar emigránst maga Julianna királynő üdvözölte. 60 holland sportoló már útra készen állt, négyen már Ausztráliában tartózkodtak. November 7-én jött Linhorst Homantól, a Holland Olimpiai Bizottság elnökétől a visszarendelő távirat, továbbá ekkor jelentette be az elnök, hogy „nem menni, ez lehet az egyetlen méltó döntés” , így a hollandok távolmaradtak az olimpiától. Ennek a döntésnek kihatása volt a következő 16 évben is, a hollandok nem nyertek olimpiai aranyérmet ezen időszakban, s érmeik száma is igen csekély volt.

Svájc mindig is semleges ország volt, de sportolóikat nem vonták be a végső döntésbe. Voltak, akik a bojkott mellett, mások az indulásra szavaztak. Végül a Nemzeti Olimpiai Bizottság először a bojkott mellett döntött, amit vissza akartak vonni, de már késő volt. A sportolók nem tudtak volna elutazni a játékokra, így többük nagy álma hiúsult meg.

Spanyolország teljhatalmú vezetője, Franco tábornok 100 ezer önkéntes katonát indított útnak Magyarország felé, hogy megsegítsék a magyar forradalmárokat a bolsevik elnyomók elleni közdelemben. Alapos kutatómunka után nemcsak ezt a kétségtelen tényt lehet megállapítani, de fény derült arra is, hogy ez a 100 ezer önkéntes fegyveres azért nem érkezett meg Budapestre, mert az Amerikai Egyesült Államok megakadályozta a beavatkozást. Így jött kapóra a bojkott lehetősége a spanyolok számára. A kijelölt négy sportoló így távolmaradt az olimpiától.

Szöllősi György azt vázolta fel, hogy a magyar labdarúgásra, az Aranycsapatra milyen hatással volt az 1956-os forradalom. Először is a magyarok 1952-ben megnyerték az olimpiai labdarúgótornát. Készültek a melbourne-i játékokra is, de végül nem vettek részt azon. Egyes forrásokból az derült ki, hogy a sportvezetés álláspontja az volt, hogy egy egyéni aranyérem hasonló értékű a csapat aranyéremmel. Így maradjon itthon a sok pénzt felemésztő Puskás Ferenccel fémjelzett magyar csapat. A világ akkori legjobb klubcsapata, a Honvéd elment egy dél-amerikai túrára, majd a játékosok többsége a forradalom leverése után nem tért haza, többségük Spanyolországot választotta új hazájának, ahol megbecsült játékosai lettek élcsapatoknak.

A konferencia után egy igen megható gálaestre voltak hivatalosak a bojkottban részt vett három nemzet sportolói. Ünnepi köszöntőt mondott Schmitt Pál.

Ezután kezdetét vette az éremátadó ceremónia. Mindhárom nemzet sportolóinak éremátvétele előtt nemzetük egy ismert 1956-os dallama hangzott fel. A harmadiknak felcsendülő „Geef mijmaar Amsterdem” refrénjét az első sorban ülő úszóhölgyek is énekelték Harcsa Veronika művésznővel.

A 14 sportembernek magyar olimpiai bajnokok, érmesek adták át az emlékérmet.

Utolsóként Gyurta Dánieltől vehette át Ada den Haan, aki 1958-ban elutazott hazánkba a budapesti úszó Európa-bajnokságra, ahonnan két aranyéremmel térhetett haza. Gyurta a következő szavakat mondta búcsúzóul: „Bízom benne, hogy a sportteljesítmények távol maradnak a világpolitikától, és az olimpia a sportról, a fair playről és a békéről fog szólni.

Zárásként felhangzott a három nemzet himnusza, s a filmvásznon felkúszott a három nemzet zászlaja.

A 14 sportember könnyes szemmel énekelte hazája himnuszát, és igaz szívvel, melegen köszönte meg ezt a 3 napot hazánk fővárosában.

(MOB, Fotók: Róth Tamás)