Mindennek vége lesz egyszer, így a téli olimpiának és a kínai kalandjainknak is. Sokat gondolkodtam rajta, mivel zárjam kis rovatunkat, mi legyen a búcsú. Szóljon talán arról, hogy nem haltam éhen 3 hét alatt? Vagy szemlézzem azokat az írásokat, amiket ugyan elkezdtem, de meg nem jelentek, mert vagy túlságosan személyesnek ítéltem meg, vagy jött más, ami felülírta? Higgyétek el, nagy dilemma! Így úgy döntöttem, összeszedem az így vagy úgy highlightjaimat.

Ha már eljön az ember bármikor is Kínába, azon belül is Pekingbe, akkor az a minimum, hogy megnézi a híres nagy falat. Kis túlzással egy 100-as zsepit telesírtunk, mikor kiderült, hogy a buborék miatt nemhogy az UNESCO Világörökség eme gyöngyszeméig, de még a sarokig se mehetünk szabadlábon. Így legalább akkora csodának könyveltük el, hogy végül eljutottunk ide (is), mint a tényt, hogy ez a monstre erődítményrendszer felépült valamikor az „idők kezdetén”.

A hang, amely beleégett a magyar sportrajongók fülébe. Aki a világba kiáltotta: „Magyarország nyeri az olimpiát!”, majd négy évvel később – ugyan abban a sportágban – Pekingből újabb magyar sikereket közvetített. De hogy került egy mérnök-közgazdász a média és a rövidpályás gyorskorcsolya világába? Maga az érintett, Vásárhelyi Tamás, a közmédia kommentátora elmondja.