Sokakkal ellentétben én szeretem a hétfőt! Kezdődik a hét, új feladatokkal, célokkal, tervekkel, reményekkel. Az is inspirált, hogy Benedek Tiborral, a férfi vízilabda-válogatott szövetségi kapitányával pont erre a napra időzítettük a találkozót. Mióta kinevezték a szakma első emberének, legfeljebb kutyafuttában váltottunk néhány szót, most viszont lesz alkalmunk kicsit részletesebben is diskurálni. Mivel Tibornak azon a napon éppen egy fotóstúdióban akadt dolga, oda beszéltünk meg randevút. Ez mindkettőnknek semleges terület – gondoltam. Aztán, ahogy közeledett az a bizonyos hétkezdő nap, úgy jöttem rá, hogy találkozónk helyszíne Tibor számára jelent pályaelőnyt, hiszen ő több reklámfilmben is szerepelt, arról nem beszélve, hogy olyan magazinokban is rendre nyilatkozik, amelyek cikkeihez sminkelt, beállított fényképeket készítenek róla.

Valóban – bólintott Benedek, amikor megkezdtük a beszélgetést –, az elmúlt húsz évben elég sokszor megfordultam ilyen helyeken, ráadásul a feleségem is ebben a világban él, őt is számtalanszor kísértem el divatbemutatókra, fotózásokra. Ennek ellenére még egy általam ismert fotóstúdió sem lesz sohasem „hazai pálya” nekem, mindig egy kicsit idegen marad számomra.

- Viszont sportolói múltadból azt is hoztad magaddal, hogy akár bajnoki vagy kupamérkőzéseken idegenben is helyt kellett állnod. Vízilabdásként pedig ilyenkor is győzelmi kényszerrel.
- Ez is igaz, de megjegyzem, hogy a hazai pálya is jelenthet olykor nehézségeket. Az idei Európa-bajnokságot hozhatom fel példának, hiszen számunkra összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a tét, mint bármelyik ellenfelünknek. Világbajnokként természetes, hogy hatezer ember volt kíváncsi az összecsapásainkra, de bármennyire is népszerű sportág nálunk a póló, azért ilyen súly nem nehezedik ránk a bajnoki mérkőzéseken.

- Egy rutinos, javakorabeli edző számára is pályafutásának a csúcsa lehet, ha kinevezik szövetségi kapitánynak. Te viszont alig múltál negyvenesztendős, vezetőedzőként pedig még sohasem dolgoztál korábban. Így aztán érthető, hogy sokan féltettek – féltettünk – téged. Te nem tartottál tőle?
- Tegyük azért hozzá, hogy a magam módján szerencsém volt, hiszen nem a nagy sikerszéria után kellett átvennem a nemzeti csapatot. Akkor lehetett volna hatalmasat bukni...! Az utóbbi négyéves ciklusban azonban, egy árva Eb-bronzon kívül, sehol sem sikerült érmet nyernünk. Így kisebb volt az elvárás, a rám nehezedő nyomás. Ráadásul nagyon bíztam magamban, hittem, hogy jól fogom csinálni, hiszen adott volt hozzá egy sikeres sportkarrier mind Magyarországon, mind pedig külföldön, valamint az a hároméves másodedzői időszak, amelyet Kemény Dénes mellett eltölthettem. Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen feladatra sohasem lesz teljesen kész az ember. Akár negyven-, akár hatvanéves, mindig lesz valami, amit nem vagy nem olyan jól tud, mint kellene. Éppen ezért, amikor a lehetőség megadatik, akkor kell elvállalni.

- Azt szokták mondani, ahhoz, hogy valaki vezér lehessen, nem – vagy nemcsak – tanulni, fejlődni, hanem születni kell! Te pedig már tinédzser korodban klubod, az Újpest meghatározó egyénisége voltál, akinek nem csupán a játékára, de a szavára is figyelni kellett.
- Tény, hogy akadtak jelek húszévesen is, hogy vannak ilyen irányú képességeim. Szükségem volt azonban – fogalmazhatok így – külső segítségre: például megfigyeltem edzőimet. Tőlük rengeteg jó és persze rossz példát láttam. Volt mit átvenni tőlük, de arra is volt alkalmam, hogy megfogadjam: ezt vagy azt még véletlenül sem építem majd be a magam majdani repertoárjába. Aztán az is hatalmas tapasztalatot eredményezett, hogy tíz évig voltam a válogatott csapatkapitánya. Valahol már az is vezető szerep…

-----
A GYERMEKEIRŐL
Mór fiam 7, Barka lányom 5 éves. Mindketten tudnak már úszni, persze csak a korosztályuknak megfelelő szinten. Egyértelmű, hogy terelgetjük őket a sport irányába, mert fontosnak tartjuk, hogy valamit sportoljanak, de azt cseppet sem várjuk el tőlük, hogy élversenyzők legyenek. Tanuljanak jól, és ha az élet valamelyik más területén emelkednek majd az átlag fölé, akkor is boldogok leszünk. Színházban többször is voltak már gyerekelőadáson, de a közelmúltban először vittük el őket felnőtt darabra. Azt gondoltuk, itt az idő, hogy – mint Rómában élő tizenhat éves nagylányom, Ginevra sokszor megtette – ők is megnézzék a nagypapájukat. A Belvárosi Színházban látták a Folyón túl Itália című komédiát. Előtte sokat beszélgettünk arról, hogy mivel foglalkozik a nagyapjuk. Most megtapasztalták, mit csinál a színész. Nagyon remélem, hogy még sok-sok esztendőn keresztül tudjuk átélni az ilyen és ehhez hasonló közös élményeket.
-----

- A közelmúltban láttam édesapádat a színpadon, és amikor még egyetlen szót sem szólt, csak megjelent a világot jelentő deszkákon, már érezni lehetett a csak rá jellemző „Benedek-aurát” – még a nézőtéren is. Szerinted ezt is lehet örökölni?
- Fogalmam sincs. Ám nem kifejezetten tartom magam olyannak, mint az apukámat, viszont tény, hogy sokszor, nagyon sokszor láttam őt a tanítványainak a körében. A főiskolán, aztán tanítási időn kívül is. Ilyenkor mindig nagyon büszke voltam, hogy képes valami pluszt adni a következő nemzedéknek, ami nem tananyag, nem szakma, hanem maga a való élet.

- Na de vissza a kapitánysághoz. Az entrée 2013-ban olyan volt, mint a mesében! Világbajnoki címmel érkeztetek haza Barcelonából. A folytatás pedig – ha nem is mesebeli, de – tiszteletet parancsoló. Kinevezésed óta négy világversenye volt a válogatottnak, mind a négyszer bejutott a fináléba és az egy arany mellé háromszor ezüstérmet nyert. Akármennyire is maximalista vagy, erre csak azt lehet mondani, hogy remek eredménylista!
- A sportban nem létezik olyan teljesítmény, amelyet ne lehetne tovább csiszolni, még jobbá tenni. A vb-arany után sem voltam teljesen elégedett. Mindig igényem van arra, hogy a csapatjáték, a taktika, esetleg egyes játékosok technikai megoldásai még tökéletesebbek legyenek. Képes vagyok a magam munkáját objektíven, egy kívülálló szemével értékelni. Akad, amivel elégedett voltam és tudom azt is, miben kell előrelépnem. Most például az a legnagyobb kérdés, lelkileg miként tudunk megbirkózni azzal a feladattal, hogy a közvélemény „eldöntötte”, a szerbek jobbak nálunk és ezt olykor mi magunk is hajlamosak vagyunk elhinni. Ennek a lelki oldalán kell sokat dolgozni, a fejekből kiverni, és helyette a srácokba sulykolni: vagyunk olyan jók, mint ők!

- Mindenesetre a kapitányi eredménylistád egyértelműen azt mutatja, hogy ezt az állást, hivatást egyenesen neked találták ki. Ugyanakkor tudom, hogy játékoskorodban sokat hangoztattad: nem a tehetségeddel, hanem a szorgalmaddal értél el mindent.
- Valóban mondtam ilyeneket egy időben, de aztán később kijavítottam, hogy a szorgalom is a tehetség vagy képesség egyik formája, ami velünk születik. A szorgalom pedig az én tehetségem! Nagy különbség van azonban a játékos és az edző lehetőségei között. Ha jó játékos vagy, de képtelen vagy feljutni a csúcsra – mint ahogy én is képtelen voltam rá 1989-től 1996-ig, hiszen egyetlen világversenyen sem nyertem aranyérmet a válogatottal –, ennek ellenére kaptam újabb és újabb lehetőségeket, válogatott maradhattam, elvégre én voltam az egyik legjobb a nemzeti csapatban. Senkinek nem fordult meg a fejében, hogy engem kihagyjon. De egy edző nem kap újabb és újabb lehetőséget. Ha nincs eredmény, könyörtelenül leváltják. Jön egy másik szakember, akár egy gyengébb kvalitású edző, aki viszont valamit talán jobban tud és azzal a valamivel képes nyerni a rábízott társaság.

-----
A SZÍNÉSZDINASZTIÁRÓL
Nagypapám színművész volt, édesapám pedig folytatja az általa megkezdett családi hagyományt. Hajdanában sokan érdeklődtek tőlem: sosem fordult meg a fejemben, hogy felmenőim hivatását válasszam? Nos, annyira nem, hogy amikor már vízilabdázni kezdtem, valóságos sértésnek számított nálam ez a kérdés. Úgy képzeltem, azt már mindenkinek tudnia kellene, hogy belőlem kiváló pólós lesz. Egyébként kisgyerekkorom óta rajongok a színházért. Hét vagy nyolc éves lehettem, amikor elkezdtem járni a papám előadásaira. Emlékszem, hogy a Hyppolit, a lakájt és a Budapest Orfeum című darabot legalább hússzor láttam. Nem csoda, hogy szóról szóra tudtam valamennyi szereplő szövegét. A legjobban azonban azt imádtam, hogy minden szünetben berohanhattam az öltözőbe. Csodáltam ezt az életet, de bármennyire is vonzott kis kamaszként a színház világa, komolyan sohasem gondoltam arra, hogy erre a pályára adjam a fejem.
-----

- Akár sikeres leszel, akár hullámzó teljesítményt nyújt majd az általad irányított válogatott, aligha a szövetségi kapitányi állásból fogsz nyugdíjba menni röpke két évtized múlva, de mi lesz veled? Nem hiszem, hogy az edzői pálya csúcsáról te visszafelé lépkedsz majd. De ha nem válogatott szakvezető leszel, akkor milyen állást tudsz elképzelni? Belőled is elnök lesz, mint Kemény Dénesből? Vagy sportminiszter? Mert én csak arra gondolok, hogy te mindig feljebb és feljebb törsz.
- Én pedig nem szeretném, ha az járna a fejemben, hogy mindig magasabb pozícióért küzdjek. Azt gondolom, hogy nekem mindig azt a feladatot kell jól elvégeznem, amit éppen csinálok. Simán el tudom képzelni, hogy a szövetségi kapitányság után gyerekekkel foglalkozzam, vagy akár kipróbálhassam magam a vízilabdához nem is hasonlító pályán.

- Emlékszem, játékoskorodban a világversenyek, de fontosabb meccsek előtt is valósággal begubóztál, nem is lehetett hozzád szólni. Ezt a tulajdonságodat megtartottad edzőként is? Ha pedig igen, hogy lehet ezt megtenni férjként, apaként?
- Egyértelműen igennel válaszolok erre a kérdésedre. Ez nem is az izgalommal, a feszültséggel van összefüggésben, sokkal inkább a munkára történő fókuszálással. A teendőkre való koncentrálás miatt alakul így. Például az idei hazai Európa-bajnokságon egyszerűen ki kellett zárni magamból a külvilágot. Hiába alkotott a csapat a szurkolókkal azonos közösséget, én nem a nézőkkel, hanem a csapattal voltam egy burokban és nagyon vigyáztam, hogy ezt a burkot semmi, de semmi ne legyen képes megsérteni. Ezért a családommal sem találkoztam az Eb alatt. A meccsek végeztével én is felültem a srácokkal együtt a buszra és irány a szálloda. A mérkőzéssorozat időtartama alatt volt két félnap, amikor mindenki hazaugorhatott. Én csak akkor találkoztam a szeretteimmel, különben nem. Ez így van rendjén, mert amit én elvárok a játékosaimtól, azt várom el magamtól is. És akkor azt vártam el tőlük, hogy kizárólag a kontinensbajnoksággal foglalkozzanak!

-----
A SPORTPÁLYAFUTÁS BEFEJEZÉSÉRŐL
Szerencsésen túljutottam azon az időszakon, amely egy sportoló számára a legnehezebb, kellő időben hoztam meg a döntést a visszavonulásomról. Egy olimpiai bajnok pontosan tisztában van azzal, bármibe is fog az életben, soha semmiben nem lesz már olyan sikeres, mint korábban. Egyszerűen azért, mert amiben a világon a legjobb volt, abbahagyta. Ezután pedig – ha meg is találja a helyét a civil életben –, nem virtuóz lesz, hanem korábbi önmagához képest csak egy csetlő-botló kezdő. Nekem ebben is szerencsém volt, mert egyből át tudtam állni hétköznapi életre, ráadásul maradhattam a saját közegemben, az uszodában. Hasonló feladattal bíztak meg és ezen a poszton is eredményesen kezdtem meg a működésemet, ami nyugalmat kölcsönzött nekem és a családomnak. Ugyanakkor látom több társamon is, hogy zavartan, olykor kapkodva keresik a helyüket az életben.
-----

- Ha már ismét a családnál tartunk, nem állom meg, hogy megjegyezzem, hatalmas élmény lehet, ha egy apa és fia ugyanabban a magas kitüntetésben részesül. Édesapádat 1998-ban, téged pedig 2000-ben tüntettek ki a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével.
- Büszke vagyok az elismerésekre, erre is, de nem vagyok díjgyűjtő. Sohasem állítottam ki ezeket lakásom fő helyére. Az pedig vitán felüli, hogy a papám – bármennyire is sok mindent sikerült megnyernem, elérnem – mindig is sokkal nagyobb lesz nálam! Hogy is mondjam? Ő mindennap attól a pillanattól kezdve, hogy felkel, egészen addig, amíg újból álomra nem hajtja a fejét, ízig-vérig színész és semmi más! Ebben él már több mint negyven éve. Erre én képtelen lennék. Ő olyan eltökéltséggel él a hivatásának, amit én biztos, hogy nem fogok sohasem utolérni.

- Szerintem nagyon sok közös vonásotok van. Például az, hogy mindkettőtöknek a nap huszonnégy órájának minden percében egy dolog jár az agyatokban. Csak nála ez a színészet, nálad pedig a vízilabda.
- Lehet, hogy ez tényleg így van, de azt kár is lenne tagadnom, hogy bennem mindig van egy jó adag kíváncsiság a külvilág iránt. Sokszor azon kapom magam, hogy ott tartok, elrugaszkodom és kipróbálok valamit, ami egészen más, mint a vízilabda. Számára azonban csupán a színészet létezik! Csak egyszer fordult vele elő, hogy annyira elege volt a színházi világból, hogy pályát akart változtatni: amikor Reccóban játszottam, arra gondolt, hogy kijön hozzám és kabinos lesz az uszodában...!

(Szerző: Török László, fotó: Erdélyi Gábor, MTI)

A Sport 2014 a Líra könyvesboltjaiban kapható 7940 forintért.