A csepeli klubban búcsúztak Melis Zoltántól

A búcsúztató családias körben zajlott, Melis Zoltán koszorúkkal övezett fotója az eredeti, korhű, Mexikót is megjárt hajó és lapátok mellett lett kiállítva. 

Az olimpiai család nevében Gyulay Zsolt emlékezett, felidézve személyes, dunavarsányi emlékeit, ismertetve a szakember olimpiai mozgalomban betöltött szerepét.

Az evezősszövetség tiszteletbeli elnöke – a MOB felügyelőbizottságának vezetője –, Dávid Imre egykori sporttársként, sportági vezetőként méltatta a korábbi szövetségi kapitányt, akivel számos közös élménye volt az egykori masters-versenyekről. A sportolóként többszörös magyar bajnok Dávid Imre az 1972-es müncheni olimpián tagja volt a 7. helyezett magyar nyolcasnak (Melis Zoltánnal, Pályi Andrással, Gelley Antallal, ifj. Zsitnik Bélával, Romvári Lászlóval, Kokas Péterrel, Bányai Ágostonnal és Ölschléger Róbert kormányossal).

Szívhez szóló személyes, szakosztályi – Csepeli Evezős Klub – élményeit elevenítette fel Pályi András, évtizedekre visszatekintve. A búcsúztatáson részt vett Cseh Ottó, a Magyar Evezős Szövetség elnöke, a MOB tagja és Győr Béla, a Magyar Olimpiai Akadémia főtitkára is.

A búcsúztató idején vízre tettek egy nyolcast, amit fiatal evezősök lapátoltak, de az első hely, Zoltán helye, a vezérevezősé ezúttal üres maradt.

Mindenki egy szál fehér virággal érkezett, amik a Duna hullámaiban úsztak tova a búcsúztató után.

Melis Zoltán 1947. szeptember 11-én született Pestszenterzsébeten. 1961-ben kezdett el evezni a Csepel SC-ben, ahol 1980-ig egész versenyzői pályafutását töltötte, ezalatt 33 felnőtt magyar bajnokságot nyert. 1965 és 1979 között válogatott kerettag volt.

Teljes versenyzői pályafutása alatt a testvérével, Antallal evezett egy hajóban. Vele, valamint Csermely Józseffel és Sarlós Györggyel együtt ezüstérmet szereztek az 1968-as mexikóvárosi olimpián a kormányos nélküli négyesben – ez Magyarország mindmáig legjobb olimpiai helyezése a sportágban. Egy évvel később az Európa-bajnokságon szintén másodikok lettek. Melis Zoltán az 1972-es müncheni játékokon a nyolcassal a hetedik helyen végzett. 1979-ben a TF-en szakedzői képesítést szerzett, majd a Csepel SC utánpótlás- és felnőttcsapatánál dolgozott. 1983 és 1992, valamint 1997 és 2008 között a magyar válogatott szövetségi kapitánya volt, később az egyiptomi nemzeti csapatot is irányította. Nyugdíjasként még további nyolc éven át, 2008–2016 között klubjában, a Csepel SK-ban a 16 év alatti fiatalok edzéseit vezette; 69 éves korában köszönt el végleg szeretett sportjától.

Melis Zoltán augusztus 5-én, 78 éves korában hunyt el.

Gyulay Zsolt MOB-elnök nekrológja

Tisztelt Gyászoló Család, kedves Barátok, Sporttársak, Hölgyeim és Uraim!

Vannak emberek, akiknek a távozásával nemcsak egy élet zárul le, hanem annak a világnak egy darabja is velük együtt távozik, amelyben éltek, és amelyet egész életükben szolgáltak.

A magyar sport egy legendás alakjától, egy nagyszerű embertől búcsúzunk ma. Melis Zoltán neve összeforrt a magyar evezős sporttal, az olimpiai mozgalommal, a teljesítménnyel és azzal a különleges sportemberi tartással, amely csak a legnagyobbaknak adatik meg.

Én magam sokszor találkoztam vele Dunavarsányban. Amikor a kajakosok és az evezősök ugyanott készültek, nem lehetett nem észrevenni őt. Kemény, ellentmondást nem tűrő ember volt. Szigorú, következetes, de mindenekelőtt jó edző. Olyan, aki csak annyit kért a versenyzőitől, amit saját magától is megkövetelt.

Zoli egész életét a sportnak, azon belül az evezésnek szentelte. Több mint húsz évig ült hajóban, és 1968-ban, Mexikóvárosban elérte azt, amiről minden olimpikon álmodik: a kormányos nélküli négyes tagjaként, testvérével, Antallal és társaikkal felállhattak a dobogó második fokára. Zoli volt a vezérevezős. Ő azt mondta, valahogy rajta ragadt ez a szerep – mi hozzátesszük: nyilván nem véletlenül.

Egyszer megkérdezték tőle, mi a dolga a vezérevezősnek. És ő azt válaszolta: neki kell megszabnia a ritmust. Tudnia kell, mire képes a csapat, mi a legmegfelelőbb csapásszám, az, amelyet még mindenki elbír. Éreznie kell, mennyi erő maradt a hajrára. És amikor eljön az utolsó két-háromszáz méter, úgy kell fokoznia az iramot, hogy minden mozgósítható erő belekerüljön az utolsó méterekbe.

Azt hiszem, ez a megállapítás nemcsak az evezésről szólt. Ez volt Melis Zoltán életszemlélete is.

Ismerte a ritmust. Tudta, mikor kell türelmesnek lenni, mikor kell keményebben dolgozni, és mikor kell mindent beleadni. Versenyzőként és később szövetségi kapitányként is pontosan értette, hogy a sikerhez nem elég egy jó ember. Jó csapat kell hozzá, közös ütem, közös akarat és hit abban, hogy együtt messzebbre lehet jutni.

Edzőként generációkat formált. Nemcsak sportolókat nevelt, hanem tartást is adott. Talán ezért is olyan fájdalmas most a búcsú.

Mert vannak emberek, akik egyszerűen hozzátartoznak egy sportághoz. Akik nélkül elképzelhetetlen a vízitelep, akiknek a neve hallatán nemcsak eredmények, hanem egy korszak, egy mentalitás, egy egész sportélet elevenedik meg előttünk. Melis Zoltán ilyen ember volt.

Mi, a magyar olimpiai család tagjai különösen hálásak vagyunk neki azért, amit a magyar sportért, a magyar evezésért és az olimpiai eszméért tett.

A hajó most egy pillanatra lelassul, az iram csökken, a víz elcsendesedik. De az a ritmus, amelyet Zoli egykor vezérevezősként megadott, tovább él azokban, akiket tanított. Azokban, akik vele együtt versenyeztek, és mindannyiunkban, akik a magyar sport történetének részeként őrizzük az emlékét.

Kedves Zoli!

Köszönjük az olimpiai ezüstöt. Köszönjük a munkát, a küzdelmet, a példamutatást és a tartást. Köszönjük a tanítást. Nem kell tovább diktálnod a ritmust. A hajó megpihenhet. Nyugodj békében!

Melis Zoltánt a Magyar Olimpiai Bizottság saját halottjának tekinti, a MOB együttérzését fejezi ki a családnak és az evezősök közösségének.