Legsikeresebb olimpiai sportágunk a vívás, melyen belül a kardvívás 1908-tól 1964-ig tartó időszakában az egyéni küzdelmekben csak akkor nem magyar állt a dobogó legfelső fokán, amikor az I. világháború egyik vesztes országaként nem indulhattunk. Pézsa Tibor tokiói aranyérme után huszonnyolc évet kellett várni arra, hogy ismét magyar himnusz szóljon az olimpián a férfi kardvívók egyéni küzdelmeinek végén. Akiért pedig szólt: Szabó Bence.

A magyar sportban se szeri, se száma az olyan családoknak, ahol több generációra nyúlik vissza az élsport művelése. De olyan talán kevesebb van, amikor később a civil foglalkozás is összeköti a családtagokat. Abay Péter mindkét kategóriát erősíti.

Mióta világ a világ, mindig voltak, vannak és lesznek olyan emberek, kiknek neve már életükben fogalommá válik. Akik meghatároznak egy korszakot, egy intézményt. A magyar olimpiai mozgalomban is van jó néhány ilyen személyiség. Ám ha az elmúlt negyven évből kellene egyet kiemelni, ő nem is lehetne más, mint Schmitt Pál.